38. hét

Az apukák, ha eljön az ideje, kiságyat raknak össze. Az anyukák meg függönyt tesznek fel a karnisra, főleg olyat, amit nagymamától örökölnek, főleg segítséggel, a nagy hasra való tekintettel. Ez másokban nosztalgikus érzéseket hoz fel a régmúltból. Majdnem olyan természetesnek tűnik dolog, amire már azt mondanám, hogy a gyerekvárás kultúrájához hozzátartozik. Mint a karácsonyfa díszítése decemberben.

És hát, amiről persze nem beszélünk, bár mindenki tud róla, hogy a karácsony nemcsak az ajándékozásból, faállításból és a szeretet ünnepéről szól, hanem arról a fajta veszekedésről, és kitörő dührohamokról is, mely pont azért kap szerepet a piros betűs napon, mert a minél tökéletesebbé akarjuk tenni december 24-ét. De pont aznap nem úgy történik semmi, ahogy azt korábban elterveztük.

Hát valahogy így van ez akkor is, most már látom, hogy ha apuka, jelen esetben D, és az én apukám a kedvemben akar járni azzal, hogy elmennek megvenni, majd haza hozzák a kiságyat, amit aztán együtt összeraknak. Látszólag ebben a folyamatban semmi, de semmi különleges dolog nincs. Én örülök, ők az idő elteltével már egyre kevésbé. Ebbe a tragikomédiába még anyukám és én is szerepet kapunk, bár kisebb mellékszerepeket, de fontos kulcsjelentekben. Például, mikor anyukámmal azon tanakodunk, hogy falvédőt kellene majd az ágy mellé a falra tenni. De hát mégis mekkorát, milyen hosszút, milyen széleset? És ezt a kérdést úgy szeretnénk rövidre zárni, hogy miközben D és az én apukám épp próbálják a kiságy lábazatát összerakni, D orra alá dugunk egy centit, hogy fogja már meg a nem létező harmadik kezével a végét, hogy a fekvőhely másik feléig húzva megtudjuk végre, milyen hosszú a pelenkázós kiságy teljes hosszában. A történet férfitagjainak arckifejezése nem egyszerűen sejtette rosszallásukat: konkrétan közölték, hogy ha nem húzunk el onnan, de azonnal, és nem húzzuk meg magunkat valami alig észrevehető helyen a lakásban, akkor nem hogy nem teszik össze a kiságyat, de lehet még velünk együtt fel is darabolják azt.

Így a színpad teljes egésze, ismét D-é, és az apukámé lett, akikről hamar kiderült, hogy bár baromira bírják egymást, de a „csavarhúzózás” világában más nézeteik vannak. Halkan jegyezném meg, hogy apukám három gyerek, kiságy, és egyéb más szerelési tapasztalaton már igencsak túl van, de az én drága D-mnek voltak forradalmi ötletei, melyek működéséről nem biztos, hogy most kellett volna meggyőződnie. Ez néminemű feszültséget gerjesztett a két pasiban, amit apukám egy idő múlva már csak sörrel tudott igazán feldolgozni.

De van kiságyunk. Sőt, még bölcsőnk is, D anyukája szerezte egy kedves kollégájától, akiknek pont most nincs rá szüksége. És erre nagyon vágytunk. Mármint, hogy Hannus szobájában legyen egy pelenkázós kiságy, ahol szeretném, ha napközben aludna. És a hálószobánkban pedig legyen egy kisebb fekvőhelye, ahol este aludna, eleinte. A két szoba ugyanis elég messze van egymástól, megnyugtatók lesznek számunkra így az éjszakák, azt hiszem. De így már van kiságy, bölcső, szivacs, meg ágynemű, meg pelenkák, meg kifogók, meg játékok, a mi régi plüsseink, meg zenélős elefántunk, meg szoptatós párnánk, meg cumisüvegeink, meg mellszívó, meg légzésfigyelőnk, meg lázmérőnk, meg kisruháink, meg három részes babakocsink. És annyira boldogok és elégedettek lehetünk, mert bár a családunk és a barátaink nélkül nem ment volna, de készen állunk. Vagyis egészen pontosan, D meg én összesen 60.000 Ft-ot költöttünk a gyerekre eddig. Minden mást kaptunk. Bele sem merek gondolni, hogy mennyibe került volna mindez, ami a kislányunk szobájában van, ha nekünk kellett volna megvenni mindent. És most, hogy minden így összeállt, és már semmi, de semmi dolgunk, csak szépen kimosni, és vasalni a holmikat, vagyis folytatni mindazt, amit a költözés alatt átvállalt a sógornőm, szóval most már jöhet Hannus.

Ám a hó leesett, hideg van, és a mi kis angyalkánk nagyon nem mutatja jelét, hogy kijönne, csak az anyukája hiszi azt folyton, hogy itt az idő.

Hannus születésének reményében szép hetet!

Ildikó (yzzma)