32. hét

24 éves koromban nagy fába vágtam a fejszém, mikor egyedül kimentem Izlandra. Emlékszem, hogy amíg az utazás előkészületei zajlottak, semmi bajom nem volt, és csak a feladatra koncentráltam. Hogy mindenem meglegyen, plusz munkát vállaltam, hogy a papírjaim időben elkészüljenek, pontos forgatókönyvet írtam. De az utolsó estére, és a búcsú pillanatára nem készültem fel. D akkor este velem volt és aludt, én meg álmatlanul forgolódtam az ágyban, és csak arra tudtam gondolni, hogy félek. Féltem az ismeretlentől, a magánytól, az új helyzettől, de tudtam, szükségem van rá, hogy ezt a lépést megtegyem. És láss csodát, a lehető legjobban jöttem ki a dologból. Az életem egy részét abból a sok jóból, tapasztalásból és tanultakból rakom össze, és élem a mai napig, ami ott ért. Írtam könyvet, megtanultam angolul, megtanultam magamra figyelni, összpontosítani a terveimre, megtanultam dolgozni, megtanultam egyedül lenni, és megtanultam valami nagyon fontosat is. Ha az ember szeretné elérni a céljait, ahhoz sokszor, vagy néha, kinél hogyan, kisebb vagy nagyobb áldozatokat kell hozni. És még az is lehet, hogy jól jön ki belőle.

Most valami ehhez hasonló dologra készülök. Elköltözünk. És bár már egy jó ideje tisztában vagyok a ténnyel, hogy előbb-utóbb eljön a pakolás pillanata, a lakás bérbeadása, és egyéb, ezzel a dologgal kapcsolatos teendők elintézése, de egyre már megint nem készültem fel. Hogy ismét, és lehet, hogy most már véglegesen, de távol kerülök a családom egy részétől. Nehezen viselem, és azt hiszem, ők is. Most ugyan nem Izlandra megyek, hanem csak néhány kerülettel arrébb. Azt gondolom, hogy az élet része az is, mikor egy lány nővé, feleséggé, majd anyává lesz, és a saját kis családjával elkezd valami újat, valami fontosat, és lehet, hogy nem olyan közel a saját szüleihez. Persze, hogy sokkal könnyebb, ha mindezt D-vel együtt tehetem. Aki, ha velem van, nem érzek félelmet, és nem érzek magányt. És valahol örülök is, hogy mindez még Hanna születése előtt következik be, hisz az igazi nagy változás majd akkor jön az életünkben, mikor ő megszületik. Így, és pont ezért most a legfontosabb, hogy erre (is) koncentráljak, és mindet megtegyek, hogy nyugodt, otthonos légkörbe érkezzék.

És hát nézzünk szembe a tényekkel, van még elég tennivalóm addig, ha csak azt nézem, hogy hála a nagy odafigyelésnek, december 23-án derült ki, hogy hiányzik még két vérvételem, aminek még a 16. hétben meg kellett volna, hogy legyen az eredménye. Hogyan lehetséges ez? Még jó, hogy kiderült. Mondjuk pont nem a védőnőtől vártam volna a felismerést, a megvető pillantásait, de a lényeg, hogy kiderült. Majd csak január első hetében megyek az orvosomhoz, meg is fogom kérdezni, hogy ez hogyan lehetséges, hogy senkinek, de senkinek fel sem tűnt, hogy a hepatitiszről szóló diagnózis csak úgy hiányzik a kiskönyvemből.

De most pakolok. Nem könnyű, főleg nem ekkora hassal, de nem én vagyok az egyetlen, aki ezt a bravúrt végigcsinálja terhesen. Ismerek olyan anyukát, akinek szintén szülés előtt nem sokkal jött ki a lépés, hogy költözzön. Volt, akinek a férje külföldön kapott állást, és ezért kellett hét hónaposan repülnie, de előtte egy raktárba elköltöztetni mindenüket. Vannak, akik szülés után nem sokkal vállalnak hajmeresztő költözést. De egy biztos, nem könnyű. Senki nem mondta, hogy az lesz, persze. Mindez majd csak akkor válik széppé, mikor majd nosztalgikusan fogunk minderre gondolni.

Épp ezért kívánok mindenkinek nagyon boldog új esztendőt, sok-sok új élménnyel!

Ildikó (yzzma)