Nyeszlett vagyok. Nem, nem a tizenkilences BMI-m és kilátszó bordáim tehetnek róla, hanem a hónapokig tartó fetrengés és semmittevés. Egyetlen edzett izmom a gyomrom, ami kipréselte mindeddig a bevitt kaját, valamint remek perisztaltikus mozgások figyelhetőek meg a nyelőcsövemben is. Minden más tragikus.

Amikor azt mondom a gyereknek, hogy anya most nem tud téged felvenni, gyere gyalog, akkor nem túlzok: múltkor hordoztam negyven percet – ennek nagy részében villamoson és buszon ültem – majd hazaérve úgy éreztem, épp most teljesítettem a maratont. Szar érzés és minden vágyam normális állapotba kerülni, úgyhogy először is leszedtem a karácsonyfát. Aztán rendbe vágtam a lakás összes sarkát, három nap alatt. Tényleg tragikus a helyzet, de nem adom fel, elvégre nemsokára egy gyereket kell megszülnöm, bármilyen abszurdnak is tűnik ez még most.

Mert annak tűnik. Hiába ez a hatalmas has, ami már egyre kevésbé hasonlít egy bablevest ebédelt, káposztát vacsorázott potrohra, hiába az eddigi két ultrahang (és a negatív kombinált teszt!) és a mai napig megmaradó őrjítően kifinomult szaglás, nem tudom felfogni, hogy én most terhes vagyok. De kezdem azt hinni, hogy ez nálam így természetes, képtelen vagyok normális módon a pillanatot megélni, mindig csak a jövőt képzelem el ezernyi változatban és a múlton töprengek. Pedig én úgy készültem, hogy na, most ezt a terhességet én márpedig élvezni fogom! Az elsőt ugyanis képtelen voltam: az első trimeszteres vészes hányás, a második trimeszteres állandó álomkór és a harmadik trimeszteres „képtelen vagyok elviselni az állat nehéz hasamat! Szedjék ki belőlem!” kényszerpályán mozogtam. És most, a nagy elhatározás után? Haha, minden maradt a régiben. Úgy látszik, én tényleg nem vagyok az a megszépülős terhes lány.

Apropó, megszépülés. Összesen két csodálatos élményem volt a testi változásaimmal kapcsolatban az első terhesség alatt. Az egyik a kilenc hónapon át tartó pattanásmentesség volt: kamaszkorom óta szenvedek az arcbőrömmel, és ordas nagy hisztériákat nyomok el magamban minden egyes alkalommal, amikor huszonnégy évesen új fejem, állam nő és mindezt kilenc hónapra elfelejthettem. Isteni volt, így készültem rá. Nem írtam terhességélmény-tervet, de ha írtam volna, első helyen említeném: nincsenek pattanások – aztán jött volna a pofáraesés: vannak pattanások. A másik a gyerekkorom óta tartó székrekedésem eltűnése volt. Minden kismama nyíg, hogy nem tud szarni, én akkor tudtam meg, mi az: emészteni. Egészen mostanáig tartott az élmény, de visszatért a számolgatós időszak – három-négy nap után általában már az azonnali önbeöntésen gondolkodom, a pasim pedig előszeretettel játssza le hetente többször a Pont Műhely vonatkozó előadásának részletét. Mi már csak ilyen undorítóak vagyunk, kár most már tagadnom. A fenti és egyéb, apró különbségek miatt hajlamos vagyok feltételezni, hogy lány az alany odabent. De ahogy élvezni sem tudom ezt az egészet, úgy ezek a némileg ezoterikus blődségek se mennek, minthogy én akkor most érzem, hogy lány és a neve Kalipszó. Ha beleélem magam, úgyis fiú lesz és Zebadiás.

Egyébként is, mindegy. Mindegy, mert fogalmam sincs a testvérekről, nemhogy a nevelésükről, hanem úgy egyáltalán. Boldog egyke vagyok, mindig is az voltam, borzadva szemléltem és szemlélem a körülöttem nagy százalékban inkább rettenetes testvérkapcsolatokat. Közeli jó példa már nincs is előttem, persze nyilván elolvashatnék egy halom könyvet a témában, valahogy nincs rá ingerenciám. Míg az oxitocin, a hozzátáplálás és a lázcsillapítás nem jön ösztönből, remélem, a következő kölyökkel is megütöm a főnyereményt, úgy eszik és alszik majd, mint a bátyja, én megveregethetem a vállam és csinálhatom úgy, ahogy eddig is: rugalmas elvekkel, a két gyerekre hangolva.

Nyina