Ültünk egy hipermarket padlóján és sírva röhögtünk, majd nem sokkal később röhögve sírtunk. Egy biztonsági őr többször nyugtalankodva elsétált mellettünk, de nem szólt, csak értetlenkedő pillantásokat vetett a szülés előtt álló hasamra, de mivel magzatvíz nem folyt, csak könny, nem tudott a helyzettel mit kezdeni. Mi sem tudtunk, úgyhogy tovább ücsörögtünk. Egész addig nem kellett babacuccok közé merészkednünk, a vásárlási láz, teljes áruházi készletek végigfogdosása és számtalan felesleges dolog megvétele messziről elkerültek.

Ruhákat több zsákkal kaptunk, máig tartanak, komplett gyerekszobai berendezést kisággyal, komóddal, pelenkázóval és káddal szintén átörököltünk, babakocsit családon belül vettünk használtan. De pelenkát az ember nem örököl és szülés előtt nem kap, ezért indultunk a hipermarket babarészlege felé. És így kerültünk a földre: míg válogattuk az újszülött méretet egyre lassuló mozgással, ahogy végiggondoltuk, napokon belül lesz kit belecsomagolni, megszólalt egy szám. Nem tudom már, melyik, bizonyára valami sláger kétezernyolc nyaráról, de egyszerre terített le minket: átbulizott fesztiválok, nyarak a Corvintetőn, telek a Szimplakertben, rozé fröccs, menő kaják, zacskónyi gumicukrok egy-egy jól sikerült szeminárium után, csend, amikor az ember csendre vágyik és zaj, amikor az ember zajra vágyik, minimális felelősség, maximális egymásra figyelés. Ennyi volt, két sűrű perc, egy szám, aztán a pelenka bekerült a kosárba, a téma lezárva.

Most ugyanúgy nincs mit venni, de már lezárni se kell semmit, ez a része a terhességnek nálam úgy látszik, teljesen kimarad. Őszintén, kevéssé vagyok emiatt boldogtalan, ha majd nagyon elkap a vágy, veszek néhány színes-mintás textilpelust, mert hormonális zavaromban elképesztő cukinak találtam a name it-féléket terhesnadrág-kereső körutamon. Amin egyébként sikerrel is jártam, büszkén felemelt orral és egy frankó gatyával távoztam (maradtam a mama liciousnál), másként nem is lehetne egy "akkor te xs-es méret vagy igazából" mondat elhangzása után. Eddig ugyanis híztam három kilót, amit a huszadik héten, a terhességem (remélhetőleg) felénél én elég jónak ítélek, ennek egy része amúgy is takony, ami már két hete foglalja el az agyam és arcom egy részét. Belülről, egy-egy tüsszentésig.

A szokásos genetikai ultrahang is megtörtént, minden úgy funkcionál, akkora és olyan, amilyennek lennie kell. A következő állomás a cukorterheléses bonyodalom és nem mondom, hogy várom. Az első terhességemnél a zsömle-két deci tej kombót kellett alkalmazni, ami a reggeli éhgyomri vérvételen kívül nem egy kihívás, de az itteni rendelőintézetben más a módi: hetvenöt gramm glükóz. Jobb napokon kellemetlen, rosszabb esetben viszont el tudom képzelni, hogy hosszas és fárasztó hányások fognak történni pár hét múlva az sztk laborjában.

Aludni szeretnék, de annál kevésbé megy, az eddig megszokott nyolc óra helyett jó, ha sikerül hat, fennmaradó üres óráimban az augusztusról álmodozom, játszótéren sütisütésről, míg a kicsi a gesztenyefa alatt szunyál, meg hogy ősszel még azért elmehetnénk megint a Balaton-felvidékre mangalicát nézni, hegyre mászni, és nem vagyok hajlandó bevallani, hogy attól, mert a nagy egy főnyeremény, elképzelhető, hogy a második nem lesz az. Ahogy megfogadtam azt is, hogy Lapis Lazuli szüléstörténete volt az utolsó, amit elolvastam, legközelebb majd az enyémet, mert nem emberi, hogy vasárnaponként órákat fekszem üveges/könnyes/félelemtől összeszorított szemekkel az ágyon, programcsászárról és egyáltalán, szülés nélkül világra hozott babáról képzelegve.

Helyette bevezettük a nézzük együtt az alanyt-pillanatokat, aminek hamar meg is lett az eredménye, miután az egyik puszilgatás és “hahó! baba!” köldökbe kiabálás után a nagy erősen tenyéren lett rúgva, amit ő vegyes érzelmekkel fogadott. Először is nevetett, de azt hiszem csak azért, mert mi is nevettünk, az arcán azonban ott volt az értetlen döbbenet, amit aztán szóban és tettben is megfogalmazott: hasamra húzta a pólóm, a nadrágom és a biztonság kedvéért még egy paplant is - “baba elment!”. Itt valami megszólalt bennem, amit akár vészcsengőnek is nevezhetnék, de ragaszkodom a játszóteres-gesztenyefás verzióhoz és boldogan éltek négyen, amíg csak meg nem haltak.

Utóirat: a kommentek között lesz egy örömhír, én pedig emiatt elsőként és nagyon hangosan szeretnék örömködni. Tudom, igazságtalan, hogy a sor elejére tolakszom, de annyit drukkoltam érte, megérdemlem.

nyina