18. hét

Az úgy volt, hogy az első terhességemnél az egyik nagyon korai ultrahangon már ott virított a minden kétséget kizáró jel, hogy a gyerek fiú. Voltak kétségeim, talán több is, mintha lányt mondanak, de kevésbé magam, mint a pasim és az ő családi múltja-jelene miatt. Azt gondoltam, hogy egy erősen fos apakép, a gyerekként elszenvedett dolgok és az évek óta tüskeként jelenlévő kommunikáció-képtelenség az apjával megnehezítik az egész gyerekvállalás kérdést, ha a kromoszómák xx helyett xy-ná alakulnak.

 

És valóban nem lehet könnyű a látott mintát félretennie, az ösztönből jövő hülyeségeket elnyomnia, de messze nem olyan érdekes ez a hétköznapokban, mint amilyen lelki kérdést csináltam belőle én még akkor. Szerencsére. A másodikkal kapcsolatban is csak az utolsó napokban lettek hirtelen vágyaim, mégiscsak frankó lenne megtudni, hogy funkcionálok lányos anyaként. Úgyhogy elmentünk egyet mozizni.

Az eredmény előtt viszont még egy sztori, nem mintha húzni kívánnám a Kalipszó-Zebadiás deathmatch-t. Az édesapámnak vannak lövései – itt most szerettem volna erre illő példákat hozni a BA-olvasók közül, de úgyse sértődnének meg, úgy meg felesleges – szóval a lövések közül az egyik, hogy ő nem akarja tudni a gyereke/unokája nemét. Az enyémet se tudta, nem is hitte el, hogy lánya született, azt hitte, rossz számot hívtak, amikor bejelentették. A fiamét se tudta egészen a negyvenedik hét akárhányadik napjáig, amikor is a pasim a rá jellemző természetességgel lökte be egy beszélgetés kellős közepére a tényt, tökéletesen elfelejtve és földbe döngölve hosszú hónapok megfeszített törekvését, hogy senki ne szólja el magát a környezetében. A walesi bárdok vonatkozó részét is felülmúló csendben aztán kitört a röhögés, apám vállat vont és bájosan mosolygott, szóval fiú. És most újra kezdetét veszi az izgalmasnak ugyan nem mondható, de legalább megerőltető és fárasztó menet, huszonkét hét szerencsétlenkedés, ellenkező nemre is kitalált keresztnevek és leukoplaszt a pasim szájára.

Az ultrahang feje igazából még alig érintette a bőrömet, egy csontvázszerű fenék és a már jól ismert nemi szervek ugrottak a képernyőre. Újra eltéveszthetetlenül, újra egyértelműen és újra egy kicsit, egy nagyon-nagyon kicsit lelombozóan. Hát, nem lesz belőlünk lányos szülő már soha, ágyő szoknyák és parák a puncitisztogatással, ágyő csajos esték és bevásárlások, nyina vagyok, huszonöt éves, két fiam van. Tudom, olvassam el Janikovszkyt, de hiába, mert nem hiszem, hogy egyik jobb lenne, mint a másik, nem is keresem, mit emelhetnék ki általánosságban, egyszerűen csak furcsa, hogy egy kapu bezárult. Annyi baj legyen. A csontváz fenekére növesszen zsírt, bújjon ki ésszerű keretek közül, és passzoljon hozzá a neve, aminek első fele már meg is van, frissen melegében az ultrahang után megszültük és eddig bárkinek mondtuk, senkinek nem tetszik, innen sejtem, hogy jó úton járunk. Az első fiam neve is heves szemöldökfelhúzásokkal jár a mai napig ismeretlen terepen, de annyira illik hozzá, el se tudnám képzelni máshogy.

Az utóbbi hetekben a pár naponta jelentkező migrénen kívül csak a hormonális bőgés a fárasztóbb, hiába nem nézek már egy ideje érzelmekre ható filmeket, a gyerek annyi giccses helyzetet teremt saját magától, amit egy év alatt Hollywood se termel ki magából. Migrén esetén például gyógyszert hoz és megsimogatja a fejem, vicceket talál ki és okos, mint a nap, és mostanában minden reggel megpuszilja a hasamat „baba!” felkiáltással, ami önmagában is némi könnyet csalna a szemembe, de ilyenkor mindig arra gondolok, nem is tudja, milyen nehéz lesz neki a most puszilgatott baba miatt. Bár órákig képes egyedül játszani, olvasni, de a figyelem kell neki, főleg most, amikor minden nap vagy öt új szót tanul, és tartok tőle, hogy ha az energiát és a szeretetet meg is lehet duplázni, az időt és emiatt a figyelmet maximum csak pár százalékkal lehet feljebb tolni a százról, amin aztán ketten kell, hogy osztozzanak. De majd ketten hoznak fájdalomcsillapítót és ketten puszilnak meg lesből támadva az orromon. Két fiú. A fiaim.

nyina