14. hét
Ma az jutott eszembe némi szégyenlősséggel körítve, hogy mennyivel könnyebben tolerálja az ember a más gyerekét. Úgy értem, ülsz a buszon, veled szemben két, saccra tizenkét éves kölyök – barátok lehetnek, mert miközben teljes figyelemmel böködi ki-ki a maga telefonját, időnként egymást is megbökik, vigyorogva mutatva neki valami állati érdekeset –, és egyszer az egyik az orrából spontán keletkező buborékot mutatja a másiknak büszke mosollyal. Erre te nem elborzadsz (ezen meg is lepődsz, na), hanem jót röhögsz magadban. Miközben a saját lakli kölyködet nyilván minimum egy szikrázóan szigorú pillantásban ígért pofonnal illetnéd hasonló helyzetben. Vagy csak én?
Szóval még aztán eszembe jutott az a kiborítóan tüneményes, vagány, két és féléves kiscsaj, aki mostanában az anyukájával jár hozzám, és egyszerűen imádom, nagy dumás, nyitott, akaratos, mosolygós boszorkány – mellesleg tisztára, mint az én kicsim –, de kedvesen megjegyeztem anyukának, hogy nem lehet könnyű együtt élni vele, ő meg bólintott, igazam van. Biztattam kedvesen, hogy ennél csak rosszabb lesz. Sóhajtva bólogatott, de jót röhögtünk együtt.
Miközben az enyém kölkek kitalálták, hogy mivel a Középső technikaórán megtanult muffint sütni, szombat reggelre meglepetésként, vagy mi, bemutatják újdonat tudományukat. Mivel ilyenkor a szülőknek szigorúan tilos felkelni, megkértem anyukámat, hogy suttyomban ajánlja már fel segítségét nekik, csak úgy spontán, nehogy kényszernek érezzék.
Tehát szombaton úgy fél nyolc tájban előbb hallgatóztunk, aztán úgy döntöttünk, Férj és én, hogy lesz, ami lesz, lemegyünk egy kávét inni, aztán jól meghúzzuk magunkat a sarokban, míg a reggeli elkészül. Az ajtónkban összefutottunk a Kicsivel, aki lecseszett minket, amiért nem vagyunk ágyban, és közölte, hogy a kancsóért jön, mert a muffin tésztája nem egészen olyan, mint kellene. Hát, utálok muffint sütni, meg nem mondom, miért; de majdnem sírva fakadtam, mert észleltem, hogy itten máma nem úszom meg a dolgot. Pedig a tészta ígéretesen alakult, a második adag, az elsőt feladták, ott volt egy másik tálban, de ennél már a Középső mégis hallgatott a Nagyra, aki szerint csak kéne valami folyadék a cuccba, mert így sose lehet majd kavarni. De a sütőpor ebből is kimaradt, a fiam nagyra nyitott szemekkel emésztette a hírt, hogy anélkül márpedig nem lesz púpos a muffin. Nagylány, akivel már több ízben kotyvasztottunk mindenféle sütiket, még arra is emlékezett, hogy mintha a porállagú izéket egymással, meg aztán a folyadék-állagú izéket megint egymással, és aztán össze... Anyám szegény kimaradt a buliból, nem akarták zavarni.
...no, a muffin aztán csak megsült, és annak ellenére, hogy a Középső emlékei alapján negyed kiló cukor ment bele (atyavilág, egy hónap alatt nem eszünk meg ennyi cukrot), egész ehető lett. A „rontott tálat” délutánig pihentettük, egy kudarc elég egy délelőttre. Az ebből készült zsíros tészta alapú almás süti történetét akár ki is hagyhatnám, de jóanyám, aki mellesleg nem egy cukrász- és péktípus (viszont szenzációsan főz), kijelentette a mentőakció során, hogy ha sikerül (a süti, ugye), akkor az ő ötlete volt, ha nem, akkor az enyém. Jelentem, sikerült ehetőre varázsolni a másik negyed kiló cukrot is. (ugyanitt vércukormérő készüléket vásárolnánk, plusz eladó egy kg cukor jutányos áron).
Hát így vagyunk. Hoppá, a legkisebbről nem is írtam, de ő szerencsére mostanában kifejezetten jól viselkedik. A héten csak egyszer akart leégetni az utcán egy hányingerrel, de legyőztem, és legközelebb már lesz kiskönyvem is, amit hasonló helyzetben lobogtathatok, hogy láthassák: jaa, nem részeg, csak terhes.
Banyavári
