A Kicsi halproblémáját, jelentem először is, megoldottuk, rendeltünk Kínából egy Némót, miután "véletlenül" megláttattuk vele a képernyőn, és az ujjongásból kitaláltuk, hogy meg fog felelni. A múltkor említett cucc árából ez háromszor is kijönne, mindenki elégedett lesz. De psszt, meglepetés.

A múlt héten elmondtuk a gyerekeknek a kistesót. Az általános és elsöprő ujjongást gyakorlatiasabb megbeszélés követte, kezdve a Középső dicséretén, mely szerint nagyon jól tettük, hogy nem mondtuk el eddig, mert most már csak nem lesz baj, aztán a Nagy kuncogós kérdésén át (akkor szexeltetek? Ehhez szexelni kell, nem? De, mondám, de nem csak ezért szoktunk, na.) a Kicsi komoly felvetésén keresztül, hogy akkor ő elég nagy-e, hogy pelenkázza majd, és lehet-e majd ölbe venni és fürdetni és etetni, ha nem vagyunk otthon; a végső, és legkomolyabb témáig: tudniillik a gyereknek még - ó, jaj - nincs neve.

Csendesen megjegyeztem, hogy azt se tudjuk, mi a neme, de lesöpörtek azzal, hogy addigra már tudni kell. Bocs, mondtam. Felmerültek nevek az Olivértől a Gergelyen át a Mártonig, lány esetére a Réka, a Rebeka, a Sára, a Gabriella, megegyezni természetesen nem tudtak, így maradtunk a Pepénél, munkanévnek. Azóta sziasztok vagyok, ha köszönnek, és hogy vagytok, ha találkozunk, és két pezt vagy gumicukrot kapok, mert Pepének is kell. Szeretem őket, na.

Hétvégén végre sor került AZ idei nyaralásunkra. A munkahelyváltás és egyéb sűrű programok miatt idén nyáron csak ennyi jutott nekünk. Péntek délután indultunk, előtte a Nagynak ki lett adva, hogy mindent készítsen össze, ami a gyerekeknek kell, a többit majd én összerakom. Abban is megegyeztünk, hogy a tisztálkodószereket, és az alap elsősegély-cuccokat én pakolom el, legyenek egyben. Estére értünk Gyulára, és még elmentünk sétálni, jól megnéztük a kivilágított főteret a szökőkutakkal, visongva rohangáltunk (aham, én is. Tudom, dilis vagyok) a víz-boltív alatt, ami persze mindig akkor állt el, vagy indult, amikor valaki jól alatta volt; sétáltunk a hídon oda és vissza, kis sóhajjal a hamburgeresnél, ahol persze nem álltunk meg két gluténérzékeny gyerekkel, felemlegetve kamaszkorunk Erkel Diákünnepeit, majd kissé elfáradva hazaballagtunk, ahol mindjárt rájöttünk, hogy egy, azaz egy táska itthon maradt. Nem, nem a gyerekeké, hanem a felnőttruhás és tisztálkodószeres. A szombat reggel tehát fogkefe-, fogkrém-, tusfürdő- és fehérneművásárlással indult, sebaj, kell a kaland. Délelőtt a várnál falra másztunk (na jó, én nem), kovácsot bámultunk fél órát, és persze vettünk tőle szerencsepatkót, fotózkodtunk, kacsákkal barátkoztunk, később a szálláson - amolyan önellátós apartman - paprikás krumplit főztünk. A kölkek feltétlenül strandolni akartak, úgyhogy a Körösre is levonultunk testületileg (mivel, ugye, a felnőtt fürdőruhák is az otthon hagyott táskában figyeltek, de a Körös-parton a kiépített strandokkal ellentétben emiatt senki nem néz ránk rondán). ááállatihideeeeg - felkiáltással az összes kölk egy lendülettel vetette be magát a vízbe, és iszapoltak lelkesen órákig a parton. Estefelé visszatértünk a várhoz, sült kolbászt enni, és játszóházazni (most is az ott tanult technikával fonogatom a karkötőket), meg még koncert is volt később, de arról sajnálatos módon lemaradtunk, miután a várakozás alatt az egész családot kicsipkézték a szúnyogok.... feladtuk, na.

​Már csak az iskolakezdést kell túlélni. A gyerekek lelkesek (ezen minden felnőtt csodálkozik, pedig semmi különös nincs benne: a nyár pont elég hosszú ahhoz, hogy egyfelől elfeledésre kerüljenek a rossz emlékek, másfelől az osztálytársak is felértékelődnek két és fél hónap viszonylagos ingerszegénysége után), én még nem olvastam bele a tankönyvekbe, és egyelőre az osztálypénz összegét sem tudjuk. Eddig minden rendben tehát. Most fonogatok tovább, a Nagy írja a matek háziját, négykor elmegyünk a kisebbekért, és már csak nyolcat kell aludni a 12. heti ultrahangig...

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?