18. hét
Vajon meddig tudok még hason feküdni? Jó, már nem tudok rendesen, mert akkor Pepe tiltakozik, de ha az egyik lábam felhúzom, akkor megy. És nem emlékszem, hogy tudtam anno aludni, amikor már olyan kerek voltam, mint egy labda. És nem tudom elképzelni, hogy FOGOK aludni, ha nem tudok hason.
Hát így. Mióta a dokival (kölcsönösen megegyeztünk, hogy milyen hülye vagyok, mert a félelem irracionális, de azért láttam én, hogy érti, és tényleg készségesen, és a már említett türelemmel és részletességgel nézett meg) megszakértettük a kis ultrahangos gépen Pepe szívének mind a négy kamráját, a szép kis fejét, az ujjait, a gerincét, meg mindenét, már valahogy tudom, hogy ma is minden rendben lesz. Meg aztán időm sem volt izgulni, a munkahelyemen a hónapzáró pörgéshez még rájött két pörgető momentum, úgyhogy egy fél nap pihenéstől eltekintve amolyan reggeltől-estig üzemmódban nyomtam. Nem mondom, hogy nem élvezem, de azért elfáradtam kissé.
Ma pihenek, úgy holnap délig (hehe. Három gyerekkel, vonattal fel Pestre, át azon a marhanagy városon, akkor ultrahang, igen, utána megírom, mi van, aztán vissza a város túlfelére, na jó, én kisebb helyen élek, nekem ez távolság), és holnap, amikor hazajövünk, egy melós véghajrá után erre a hónapra lecsendesülök. Mármint tettekben, a számat ugyanúgy nem tudom befogni, mint a kisebbik lányom.
A gyerekek izgatottak. Mind a hármat elkértük a suliból, az amúgy is hosszú őszi szünetet meghosszabbítandó, és ha minden az álmaik szerint alakul, ma megnézhetik a kistesójukat. Ideális az idő az utazásra: szakad az eső. Mivel eddig csak több-kevesebb szemerkéléssel volt dolgunk az ősszel, tegnap derült ki, hány átázás-mentes cipőt kell keresnünk: naná, hogy hatot. Mármint három párat, ugye. Sebaj, a százharminc centis nagylány vígan elvan az én harminchetes bakancsomban, a kislány a nagyéban, a fiúnak is találtunk egyet.
Most megyünk. Este mesélek tovább....
UPDATE:
Igen, a ma az ma van. Az esővel, és a széllel együtt. A vonat nem késett, és a pesti tömegközlekedés is egyszerűnek bizonyult, hiába, a többéves vidéki gyakorlat.... elég hamar és ügyesen megérkeztünk a klinikára, és ott a remélt kedvességgel fogadtak minket. Kevés várakozás után már hívtak is, és a gyerekekkel, meg persze az apjukkal együtt bemehettünk. Reméltem, hogy ezek után csupa jó híreket kapunk... Az orvos kikérdezett (külön kérésre megnézem a leletet, mert persze a neve nem jut eszembe), aztán kezdődött a mozi. Néztük, nézegettük, komolyan mondom, bizonyos dolgokat már én is látok ezen a fekete-fehér-szürke elmosódott izén... Láttuk a fejétől a talpáig, mindene rendben van, a veséjét a húgyhólyagjával együtt alaposan kielemeztük, orrcsont, kisujj középső perce rendben, tudjuk már a nemét?
Nem, de szeretnénk. Fiú: ott a fütyije. Kisebb ujjongás fogadta a hírt, bár a Nagy lányt szeretett volna, és ezen a ponton megakadt a mozizás, mert a Kicsi feltétlenül tudni akarta, mi lesz a neve. Kértem, érjen már rá még egy kicsit, elvégre még meg is kell szülni a kölket. Kis unszolásra hagyta a drága gyermek érvényesülni az orvost, úgyhogy szép lassan minden részletre kiterjedő térképet kaptunk Pepéről, és marha boldogan hagytuk el a klinikát. Most viszont mennem kell.... körülöttem hat gyerek, na jó, egy még nem ordít, a hetedik meg később jön haza, szóval a nyüzsgés a tető fokát hágja, a laptop pedig nem ideális eszköz számomra az íráshoz. A bakancsok meséje a jövő hétre várható.
Banyavári
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
