25. hét

Biztos mindenkivel előfordul, hogy eltervez valamit, beleéli magát, előre örül a lehetőségeknek – aztán az élet kissé áthúzza a számításait. Mióta megszülettek a gyerekek, mindent úgy beszélek meg, hogy „ha senki nem lesz beteg”. Az évek során sikerült magamban kialakítani az „annak örülj, ami már eljött” elv gyakorlatát, így nem értek nagy csalódások a számtalan lemondott program kapcsán. Most mégis megint beleestem a csapdába. Elérkezett a következő orvosi vizsgálat ideje. Mindent leszerveztem, nagyok oviban, a Kicsit a szüleim viszik magukkal vidékre, én nagy szabadságban beszélek az orvosommal, kerítek egy szülésznőt, aztán romantikus ebéd a férjemmel, kis szabadidő, és csak délután 3-ra kell mennem a gyerekekért. Hú, nagyon vártam. Aztán a megelőző nap estéjén jött a hideg zuhany: ahogy megsimogattam a buksiját, éreztem, hogy a Középső igencsak gyanús. Összeszorult torokkal kerestem elő a lázmérőt, 38. Egy perc alatt dőltek dugába szép terveim, és szembesültem a problémával: igen, de honnan szerzek bébiszittert a beteg mellé? Telefon ide-oda, és már a kétségbeesés szélén jártam, mikor jött a megoldás: a bébiszitterünk nem dolgozik, hanem vizsgázni megy, így 11-ig ráér. Kész csoda. Örök hála neki! Igaz, gyötört a lelkiismeret, mivel hiába rohantam már korán be a Klinikára, az orvosomat elhívták egy fontos ügyben- 60 percet csücsültem a rendelőben. Végül 15 perc késéssel értem haza, és kívántam a segítségnek sok szerencsét. Éreztem, ha megbukik, az az én lelkemen fog száradni. (De természetesen nem bukott meg.)

Az orvosom mindent rendben talált, és megbeszéltük a továbbiakat, időpontot terheléses cukorra és a következő ultrahangra. A nagy feladatot a szülésznővel való megbeszélés jelentette, mivel aki eddig ott volt a második és harmadik gyereknél, jelenleg otthon babázik. Ennek egyfelől örülök, másfelől szomorkodom, mert a személyében egy biztos pontot vesztettem el a babavárás-szülés folyamatában. Az eddigi tapasztalataim alapján mindenképpen szeretnék saját szülésznőt. A másodiknál az orvosom szabadságon volt ugyebár, és a szülésznőm viselte gondomat már az utolsó hetekben, és gyakorlatilag a szülésnél is ő volt végig, az ügyeletes orvos szinte csak varrogatott. Nagyon nagy biztonságot adott. A harmadiknál már az osztályról vittek le a szülőszobára, így a szülésznőm később ért be. Ennek köszönhettem, hogy a túlbuzgó ügyeletes bekötött egy infúziót teljesen feleslegesen, ráadásul egyszer eldurrantotta a vénámat, és másodszorra ugyanabba kötötte a branült. Aki ért hozza, valószínűleg sejti a végeredményt: dagadt, feszítő, fájó bal kar – és még a vajúdás kezdetén voltunk csak. Kicsit morcos lettem miatta. Pont időben érkezett a szülésznőm, 3 perc alatt mindent rendbe tett, jeget szerzett a karomra, és így egész jó hangulatban folyhattak tovább az események. Nos, tehát teljesen biztos vagyok benne, hogy negyedszerre is szeretnék egy ilyen biztos pontot a szülés alatt.

Igyekeztem körbekérdezni, tájékozódni, de már az elején volt egy jelöltem: aki a Nagy születésekor ügyeletesként volt mellettem. Érdekes, hogy évekig nem találkoztam vele, és most már az első alkalommal felfedeztem az ambulancián. Jó emlékeim vannak róla, szakmailag is és emberileg is, bár az elején mind a ketten meg voltunk ijedve. Ő azért, mert első szülés révén kicsit „hisztisen” kezeltem a dolgokat – szerinte, félt, hogy „baj” lesz. Én pedig azért, mert nem tudtam igazán elmondani a problémáimat, és a szülésindítás után nem hitte el nekem senki, mennyire fáj, és nincsenek szünetek a fájások között. Amikor végre megvizsgált a két óra fekvés után (zselé „segített” kicsalogatni a gyereket), rácsodálkozott, hogy mennyire lent van a gyerek feje: „tényleg fájhat”. Köszönöm, éljen, mondtam, és onnantól kezdve minden „rendben” ment. (Már előtte is ült mellettem egy csomót és magyarázott, meg nyugtatni próbált, majdnem, mint egy pszichológus, tényleg rendes volt. Pedig ügyeletben csinálta, nem lett volna kötelessége.) Szóval most végre összeszedtem a bátorságomat, így a 25. héten már aktuális is, és beszéltem vele. Kedves volt, és emlékezett rám (lehet, hogy nem sok szülést vezet úgy, hogy az orvossal telefonon tartja a kapcsolatot, aki éppen Balatonra megy vízteleníteni, és a doki távirányítja őt a pontos infók alapján), állítólag semmit nem változtam. Hát... Elvállalt, úgyhogy megnyugodtam, akkor sem leszek „egyedül”, ha az orvosom esetleg szabadságon lesz. Jelenleg az ambulancián dolgozik, úgyhogy minden kórházi látogatásomkor nála kezdem a körömet. Ez talán a későbbi várakozási időt is megrövidítheti. Talán. Majd meglátjuk.

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?