14. hét

Hihetetlen sebességgel száguldott el ez a hét. Eddig mindig napra pontosan számoltam, hol is tartok a terhességben, most meg csak a hét második felében kezdtem gondolkodni hol is vagyunk? Ez már a 14.? Vagy még csak 13.? A rosszulléteim megint ritkábban jelentkeztek, szerencsére. Néha megjelent egy-egy tünet, aztán elmúlt. Ellenben lebetegedtem, így az általános rossz közérzet változatlan maradt. Sajnos nem csak én, a Középső is megint kidőlt, 38,5-el kellett hazahozni az óvodából. Másnap az orvosi rendelőben ment el a hangom, de akkor még feltételeztem, hogy csak a megelőző 60 perc gyötrelmei miatt. Ennyit vártunk a három gyerekkel a zsúfolt rendelőben, miközben mindenki furcsán nézett minket. Igen, egy anyuka, aki ráadásul terhes, három kicsi gyerekkel, akik enyhén szólva elevenek. Ne csináld! Ne kiabálj! Szállj le a székről! Ne húzd a függönyt! Ne lökd fel! Ne mássz a pelenkázóra! Kelj fel a földről! És még sorolhatnám. Az is igaz, hogy a társaság túlnyomó többsége egy felnőtt:egy gyerek arányban ült a váróban, általában mobiltelefonnal a kézben. Én mesekönyvvel készültem, meg kő-papír-ollóval és Hóc-hóc katonával. Lehet, hogy én vagyok kezdő.

A következő két napban semmi hangom nem volt. Különösen jól jött, mivel a férjem doktori védésére készültünk, és vállaltam a szervezésnek az élelmezési részét. A védés után a szendvicses „fogadás”, aztán ebéd a családdal valahol – jó időbeosztással, közel a tett színhelyéhez, mindenkinek megfelelően. Az egész hét e körül forgott, a betegséggel megtámogatva, megelőző este már teljesen készen voltunk. Minden értelemben. A Nagy rettenetesen izgatott volt, az oviban már mindenki tudta, mi készül nálunk. Őt el is vittük, a kicsiket nem, lévén addigra már mindkettő beteg volt. A Nagy a védés elején még figyelt – programozói szaknyelvben lévő „szülő” és „gyerek” kapcsolatoknál arról is esett szó, hogy a „szülő” „megöli” a „gyerekét”. Gyermekem felkapta a fejét: Gyereke van? És meg akarja ölni??? Ezek után inkább csak rajzolt és színezett. Még nem nagyon értette, mi történik, de büszkén tapsolta meg Apát. Aztán megkérdezte: Apa most doktor bácsi lett? Nem. Annyiban maradtunk, hogy ez csak azt jelenti, Apa okos. Este aztán, hogy ne szenvedjen maradandó lelki sérüléseket, férjem elmagyarázta neki a „gyerekgyilkosságot”. Ez csak azt jelenti, mint amikor játszol az Angry Birdsszel, és befejezed, kikapcsolod. Állítólag megértette.

A hét tartogatott számomra még egy „kedves meglepetést”. Nem is annyira meglepetést, mert már ettől is rettegtem hetek óta. Már amikor a Kicsit vártam, a terhesség utolsó hónapjaiban határozottan jelentkező visszér-problémáim voltak. Szerencsére folyamatos harisnya-viseléssel jól kordában tudtam tartani a dolgot, és szülés után pár héttel vissza is vonultak a tünetek. De ami egyszer előjön, az már nem távozik véglegesen. Hát, nem. Néhány hete elkezdtek láthatóvá válni megint, de még nem okoztak problémát. Eddig. Pár napja elkezdett fájni a bal lábam. Csak fáj, csak fáj, hát, gyönyörű visszereim beindultak. Előkerestem a szekrény mélyéről a harisnyákat, nincs mese, visszaút nincs. Igazán csinos darabok egyébként, nem is harisnyák, combfixek, és nekem csak egyik lábamon kell hordanom őket. Helyes csipke takarja a gumírozott részt, tényleg ízlésesek. Jól esik hordani, győzködöm magam! Most megint jobb, nem is fáj. Így télen még jól is jön. Azért már most reménykedek benne, hogy nem lesz extrém meleg a nyár. Álmodj, Királylány!

Határozott pocakom van, kis kemény gombócnak érzem. A gyerekek nagyon szeretnek az ölemben ülni, és úgy játszunk vagy mesét olvasok. Most viszont egészen egyszerűen már fáj, ha nekem dőlnek. Megkértem őket, hogy inkább mellém üljenek, mert nem jó a hasamnak, ha nyomják. Meg is teszik a kedvemért. Én meg szomorkodom. Mert olyan jó, amikor odabújnak, most meg már a Kicsi is automatikusan mellém ül és az ölembe teszi a könyvet. Ez a „nekem semmi sem jó” tipikus este. Hát lehet ennek megfelelni?

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?