26. hét
Voltam cukorterhelésen. Eddig szerencsére semmi gondom nem volt ezzel, de kötelező, így túlestem rajta. Ismételten rohanósra sikerült a reggel, mivel este jutott eszembe, hogy cukrot vinni kell hozzá, és hiába megyek reggel 8-ra, ha a gyógyszertárak is akkor nyitnak.
A korábbi három esetben még nem kellett vinni a cukrot, sőt, külön leírást is mellékeltek a vizsgálathoz, ezért nem kapcsoltam már korábban. Sebaj, nekem nyitották a klinikával szemben lévő patikát, így nagyjából pontosan estem be a hosszan kígyózó sorba a labor előtt. A tömeg döbbenetes volt számomra, kicsit pesszimistán gondoltam, hogy ezt bizony elszúrtam, 9-nél előbb esélyem sincs bejutni. Szerencsére a terheléses cukros vizsgálatra jött kismamákat előre vették, egyszerre mentünk be nyolcan, így 8.40-kor már meg is volt az első vérvétel.
Magunknak kevertük be igen pontos útmutatás alapján a limonádénkat. Én bőszen kavartam a nedűt, és roppant büszke voltam magamra, hogy sikerült összeállás nélkül feloldani mindent a vízben. Aztán kiittam (brrr, kevés lett a citrom), és azonosítottam a pohár alján egyenletes, vékony rétegben lerakódott cukrot. Úgy odakötött, hogy nem tudtam felkaparni. Ennyit a profi munkáról. Nos, azért azt hiszem, a kellő mennyiséget biztosan megittam. A következő két óra gyorsan eltelt, olvasással, telefonálással, de határozott rosszullét mellett. A korábbi emlékeim ez utóbbiról nem szóltak. Ahogy „leért” a cukor, a baba is rákapcsolt a pocakomban. A második szúráson már hamar túlestem, és gyorsan indultam haza. Útközben próbáltam enni egy szendvicset, de igazán csak az ebéd segített a rosszulléten. Az legalább tökéletesen helyre tett.
A hét nagy élménye volt, hogy úgy érzem: megerősödött a babám. Már határozottan lehet érezni kívülről is a mozgásait, hullámzik a hasam, belülről olyan „emberesnek” tűnik. A férjem már egy ideje érzi, igaz, helyzeti előnyben van. Nem tudom, mennyire van „napirendje” az ilyen kis pocaklakóknak, de a miénknek valahogy így alakul: Minden reggel az ébresztőóra csörgésekor kezdi (én ugye lecsapom és szundítanék még öt percet), és jó 20 percig vagy tovább is rugdalózik. Reggeli torna, ugyebár. Napközben kevésbé aktív, egy-egy mozgássorozat evés után vagy amikor leülök pihenni egy percre. Délután valószínűleg nagyot alszik, este 11 tájban viszont újra jön a „nagy tánc” (ez néha fél 12 vagy éjfél), azután mindketten alszunk reggelig. Jó ez a kiszámíthatóság, ebből eddig 1-2 nap volt kivétel az utóbbi néhány hétben, amikor kevesebbet mozgott, gondolom, néha beiktat egy „pihenőnapot”.
Már nagyon szerettem volna, ha a gyerekek is megérzik, ahogy rugdal a kistesójuk. Igen ám, de a jelek arra mutatnak, hogy ő odabent ezt annyira nem szeretné. Persze, visonganak egész nap, és még tapogatnak is! Ha érzem, hogy esemény van, és valamelyik gyerkőc a közelben van, gyorsan odahívom, és felszólítom a kézrátételre. A gyerekek kíváncsiak és nagy lelkesen jönnek is. A baba is megérzi, és azon nyomban abbahagy mindenféle helyzetváltoztatást. Meglapul és kivár. A kicsik meg türelmetlenek, néhány perc után feladják. Amint elveszik a kezeiket, jóleső rúgás érkezik belülről. Így ez az élmény eddig a nagyoknak még nem adatott meg, a Nagy már rendesen el is van keseredve miatta. (Én már soha nem fogom érezni a rúgást!) Egyedül a Kicsinek volt szerencséje eddig, neki is egy véletlen folytán. Az időzítés tökéletes volt: amint hozzáért a pocakomhoz, abban a pillanatban és pont ott rúgott a baba. A Kicsi rögtön elkapta a kezét, de nevetve ismételgette: Rúg! Rúg! Persze többet nem kapott, ennek ellenére ha hozzányúl a hasamhoz, közli velem: rúg! Hát, igen, csak épp nem most. Azóta a póló alá bújtatott játékbabák is rúgnak „pejsze”. Csináltunk néhány fényképet, és a Kicsi is a hasamra tette a fejét. A baba a nyomást elég erős atrocitásként élhette meg, mivel hatalmasat rúgott a Kicsi fejébe. Ismét egy pont neki, ezután nyugi volt, a nagyok megint lemaradtak minden izgalomról.
Anyák napját ünnepeltük vasárnap. A nagyok már az oviban csináltak ajándékot, így azt szerdán megcsodálhattam, de reggel sok-sok puszival ugrottak a nyakamba. Virágot is kaptam, három külön rózsát – a férjem nem kis erőfeszítésébe került a beszerzése, de mindenki örült. Ennek ellenére nehezen indult a nap, nagyon rosszul lettem a misén, ami egész délelőtt tartott, és csak a „ne kelljen főznöm ajándékképpen” eredményeként elfogyasztott kóla és hamburger kombináció hatására lettem jobban. Délután az unokatesómék voltak nálunk, jó volt velük találkozni, és mikor elmentek, én készültem a fürdetésre, a gyerekek pedig csendben angyalmódra játszottak. Épp filozofálni kezdtem a napon, meg az anyaságon igen ritka idilli állapotomban, amikor jött a Nagy, hogy a Kicsi bizony becsurgatott, és kitörő örömmel páros lábbal ugrál a pisiben a parkettán. (Lecserélte a macinacit szoknyára. Minő öröm.) Amikor odaértem, széles vigyorral hallgatta, ahogy cuppog. Én meg nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, de inkább nem dramatizáltam túl a dolgokat, és nekiálltam a felmosás-fürdetés folyamatnak. Igen, anya vagyok, és ehhez ezek a dolgok is szervesen hozzátartoznak. Semmi csüggedés, anyukák, mi tudjuk, hogy a puszik mindig többen vannak!
Barnalány
