11. hét
A hetem az „egyszer lent – egyszer fent” jegyében telt. Fordított sorrendben. A hétvége előtt még eddigi életem egyik legzúzósabb hetének neveztem volna. Nem részletezem. Túléltük. Volt benne minden: még mindig beteg gyerek, teljes káosz otthon, kis összeomlás, EKG, védőnő, vendégség, rosszullét és „JÓL LÉT”. Mert, számomra hihetetlennek tűnt, de délutánonként egyre jobban érzem magam. A délelőttök nehezebbek. De erről a végéről nézve már könnyű elviselni.
Szervezni kellett az életet rendesen, de ha már lúd, legyen kövér alapon egyszerre több programot letudtam. Anyukám jött vigyázni a gyerekekre, mert be kellett mennem az oviba, beszélni a logopédussal. Ha már úgyis itt van, még egy óra biztos belefér. Elmentem EKG-ra. Nagy szerencsém volt, 15 percembe került bejelentkezéssel, várakozással, vizsgálattal együtt. És rendben volt. Ezt megállapította a védőnő és a háziorvos is. Na, nem mintha izgultam volna miatta. Ez tehát pipa.
Végre van kiskönyvem („A várandós anya gondozási könyve” egészen hivatalosan)! Elég ráérősen intéztük a dolgokat, a védőnő se kapkodta el, illetve amíg nagyon betegek voltak a gyerekek, nem is tudtam elmenni. A gyerekorvosnak mondtam, hogy jön a Negyedik – gratulált mondjuk, aztán kiakadt, hogy még nincs kiskönyvem a 11. héten! Megnyugtattam, hogy tőle éppen az épület másik oldalára tartunk, ezt elintézendő. Akkor fussanak! És elbocsájtott. Szerencsére a védőnőknél van az előtérben egy gyereksarok, ahol játszhatnak a kicsik, amíg várakoznak, vagy anyuka beszélget. Most még nagyobb szerencsénkre csak mi voltunk. Így is leégettek a kicsik, de legalább nem volt túl ciki. Csak kicsit. (A csúcs az volt, amikor a Kicsi bemászott a libikóka alá, a Középső meg rá a tetejére, és az egyik – nem a miénk- védőnő a balesetveszély fokozott növekedésére hivatkozva kezdett el rémtörténeteket mesélni hasonló témákban.)
Nem sikerült a védőnőnek előre kitöltenie minden adatot, mert elkeveredtek a régi terhes-kartonjaim. Kicsit értetlenkedtem, mert hát nem volt az olyan régen. Azért igyekezett, de így is legalább félóra volt, mire mindent végigvettünk. Minden rendben volt szerencsére, produkáltam egy 90/50-es vérnyomást (kávét, nem, köszönöm, legalább nem kapok infarktust), kezdősúly feljegyezve, haskörfogat szintén, vizeletteszt negatív. Kaptam mappát, és reklámcsomagot – gyanítom, ez az első és utolsó kismamaújság, amit mostanában olvasni fogok. De volt benne anyag a probiotikumokról, a magnéziumról és a B6 vitaminról is. Egy kismamának igazán tájékozottnak kell lennie – a reklámokból meg is tudunk minden fontosat. Éljen!
Meglátogattam a házorvost is egyik este, mivel megjött a laborleletem. Pont egy másik kismama volt előttem, aminek nagyon megörült, és hangosan kiabálta a folyosón, hogy még két kismama várakozik, velük könnyen megbirkózik. Ismerős nem volt a környéken. A lelet rendben. Ez alacsony, de nem baj, az lenne baj, ha magas lenne. Ez a másik érték is alacsony, de majd magasabb lesz, ahogy halad előre a terhesség. Igen, ez is, de ez így jó, hogy alacsony, higgye el! Szóval nem aggódom. Minden tökéletes. Ami nem, az meg azért. Így van ez!
Már nagyon vártuk a hétvégét, mert családi ünnepségre utaztunk, hogy az egyik nagy unokatesó 10. születésnapját megünnepeljük. A gyerekek egész héten be voltak zsongva, drukkoltunk, nehogy valaki beteg legyen – illetve a Középső meggyógyuljon addigra. Péntek reggel kiakadtak, hogy miért nem azonnal indulunk. Pénteket mondtunk, nem? Ja, hogy még mindenki iskolába, oviba, és dolgozni megy? Áááá! Kicsit zűrösen indult a napunk – ahogy az előző maga volt a katasztrófa. Igyekeztem mindent elintézni, becsomagolni, mert az egész hétvégét a sógoroméknál töltöttük. Uzsonna után már alig bírtam a türelmetlenséget, a Középső az apját is otthon hagyta volna, ha hamarabb beülhet az autóba. Végül egész ügyesek voltunk, csak egy órát csúsztunk a tervezett induláshoz képest. A 120 kilométeres út felétől aztán folyamatosan a „mikor érünk már oda” lemezt hallgattuk, végtelenítve.
Aztán megérkeztünk. Mintha mindenkit kicseréltek volna. Nincs nyafogás, mindenki rendes, ráadásul szót is fogad, nem visít, nem hisztizik. Komolyan, 9 gyerekkel még könnyebb, mint hárommal, főleg, ha ritkán találkoznak. A 7 hónapostól a 11 évesig minden korosztály képviseltette magát – és nekem maga volt a kikapcsolódás. Hiába mondtam, hogy nem beteg vagyok. Te csak ülj le, pihenj, beszélgessünk! Első este a sógornőm még a gyerekeket is megfürdette, amíg az éppen nem vizeseket vacsoráztattam. Pedig tényleg nem voltam rosszul, még nincs nagy hasam, könnyen mozgok, és még egy kis terítési feladat is alig jutott nekem. Pedig 17-20 embert ellátni nem egyszerű móka. De én csak pihentem és pihentem. A fő érv: ahogy egy közös ismerősünk mondta – olyan lesz a kapcsolatod a gyerekeddel, amilyen a 9 hónap alatt kialakul. (Ő 8 gyereket szült, és mindegyiknél bejött.) Hát, én igyekszem.
Az „ami jó a mamának az jó a babának” elvből kiindulva este még egy kis alkohol is lecsúszott Baileys formájában, és hihetetlenül jól esett. Tehát nem csináltam semmit, csak ücsörögtem, jó társaságban beszélgettem, örültem a gyerekek örömének és élveztem, hogy terhes vagyok. Meg tudnám szokni? Nem hiszem. Ez így nagyon jó volt, minden szempontból, feltöltődtem, és most várnak a hétköznapok.
Meg is érkeztek. Hazafelé megnéztük a Balatont, aztán aludtunk (én és a kicsik). Hazaérve a Kicsi ébredés után laza fél órás hisztit produkált (nem volt kapucni a pulcsiján), mindenkinek volt valami siráma, és még a veszekedés is kitört. Mi a férjemmel emellett megpróbáltuk felszámolni az őskáoszt, amit péntek délután hagytunk magunk után. Vettem egy nagy levegőt. Itthon vagyunk! Mindenhol jó, de legjobb otthon. Hát nem?
Barnalány
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
