32. hét

A múlt hét a kánikula jegyében telt. Mindenki azt kérdezgette tőlem: hogy bírod a meleget? Nos, igen jól! Tényleg. Mindig is inkább meleg-párti voltam, és ez most sem változott, legalábbis eddig. Nincs túl melegem, nem folyik rólam a víz, nem kapkodok levegő után. Sőt, úgy éreztem, hogy a meleggel együtt általánosan jobban vagyok. Kevesebbet fáj a derekam, strapabíróbbnak tűnök, mint néhány héttel ezelőtt. Az egyetlen dolog, ami kicsit érzékenyen érintett, hogy amikor fel akartam venni a szandálomat, nem találtam, nekiálltam keresni. Ekkor hirtelen bevillant a mozdulat, amikor tavaly ősszel a kukába hajítottam azzal, hogy ez már hordhatatlan, nyáron majd veszek újat. Kicsit ráncoltam a szemöldököm, és kerestem a „szabad” időpontokat a cipővásárlásra, igen kevés sikerrel. Egyik este mégis eljutottam nézelődni egy barátnőmmel közös program címén, de megállapítottam, hogy az igényeim és a kínálat mérföldekre van egymástól. Szerencsére kicsit lehűlt az idő, mert azóta sincsen szandálom.

A gyerekeket valószínűleg jobban megviselte a meleg. Mindenesetre igyekszem a múlt heti produkciójukat ennek a számlájára írni. Ez volt az első itthoni hét, igaz csökkentett létszámmal, mert a Nagy elutazott nagymamáékhoz nyaralni. A két kicsi ennek örömére folyamatosan „ölte” egymást, olyan szinten, amire eddig még nem volt példa. Állítólag össze kell szokniuk újra. Hát, remélem, hamar túlesnek rajta, mert átvillant az agyamon, hogy nagyon szabadságra kéne mennem. Ja, hogy nem tehetem meg?

A hétvége elég mozgalmasra sikeredett. Két nap, két tervezett program. Szombaton mindezt 170 kilométerre Budapesttől, egy nap alatt, eléggé elfáradtunk, de jó volt. Egy családi ünnepségre utaztunk vidékre, és azon ritka alkalom volt, hogy senki nem lett beteg, és a férjem teljes családja ott tudott lenni. Mi sem késtünk el, pedig eddig minden ottani rendezvényről sikerült, igazi bravúrnak számít a részünkről. A gyerekek az unokatesókkal fergeteges játékot csaptak, mindenki mást levegőnek nézve – főleg engem, aki próbált néhány nem kívánatos cselekedetnek gátat vetni. Néha van ilyen, talán belefér.

Sajnos a vasárnapi programot a Kicsi keresztülhúzta. Délelőtt orvosi ügyelet, majd tovább a Jánosba, gyereksebészet. Két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy minden gyerek képes a szülőknek valami újat produkálni, még a harmadikkal is érhet meglepetés. A másik, hogy attól, hogy kismama vagyok, még mindent meg tudok tenni a gyerekemért, bár néhányan mást feltételeznek, de miért is? Az történt, hogy a szobatisztaságból eredeztethetően adódtak bizonyos székletürítési problémáink, de nem a klasszikus visszatartom fajtából. Ez egy darabig húzódott, míg vasárnap reggel hasfájás, láz jelezte, hogy sürgősen orvoshoz kéne fordulni. Volt a családban egy súlyos vakbélgyulladásos eset, nem akartam kipróbálni. Végül a Jánosban egy nagyon rendes doktor bácsi mondta, hogy nincs vakbélgyulladás, csak szorulás, ami a lázat viszont nem indokolja. Tehát: a későbbiekben ha marad a láz és a hasfájás, akár naponta vissza kell vinni a gyereket. (Mint utóbb kiderült, a lázát meg egy csomó afta okozta a szájában.)

A dolog megoldását elősegítendő a Kicsi kapott egy jó kis beöntést. Kicsit visszás érzésekkel viseltettem a dolog iránt, mivel a folyosón annyit hallottam a feladattal megbízott nővértől mondjuk érdekes stílusban, hogy „egyedül, egy KISMAMÁVAL?” Várnunk kellett néhány percet, mire egy segítséggel felvértezve megérkezett a nővérke. Megjegyzem, nem kellett, a Kicsi egy hős volt! Az viszont eszembe se jutott, hogy a pocakom miatt ne segítsek a gyereknek, ne fogjam a kezét, esetleg ne fogjam le, ha kell, és egyáltalán. Vannak dolgok, amik elsőbbséget élveznek. Jelen esetben a Kicsi, és nem a baba. Szegény, ha tudná! Bár valószínűleg negyedikként igen hamar megszokná!

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?