19. hét

A hét nagy részét megint itthon töltöttük, „teljes nyugalomban” a két lánnyal. A Nagy egy napig nagyon lázas volt, aztán semmi. Mi meg csak figyeltük, mert a többiek már produkáltak lázat, semmit, megint lázat – mi lesz belőle. Levittem persze este az orvoshoz is, aki megállapított egy szimpla torokgyulladást. A diagnózis ellenére szerencsére semmi folytatása nem volt a láznak. Ő nagyon jól érezte magát, ráadásul túláradóan boldog volt, hogy itthon lehet. (A Középsőnek már volt némi ellenvetése, de hát ugye nem sok mindent tehetett szegény.) Egész jól eljátszanak a Kicsivel, úgyhogy én is tudtam néha pihenni mellettük. Lehet, hogy ez a kis „nyugalom” jót tett, mert kevesebbet voltam rosszul a héten. Némi reggeli émelygés, ez-az, de megint reménykedem: van fény az alagút végén?

Ami kicsit rosszabbul érintett, az a visszér-probléma. Tapasztaltam már, meg mesélték is, hogy a visszerek bizony viszketnek. De még hogy! Én is elkezdtem újra bőszen vakarózni. Először azt hittem, csak a harisnya miatt, biztos meleg lesz lassan. Igen ám, de akkor is vakaróztam, amikor nem volt rajtam az a ruhadarab. Hm. Gondoltam, megnézem tüzetesebben az érintett végtagot. Bár ne tettem volna! Nos, a bokámon EDDIG nem volt semmi. Szomorúan állapítottam meg, hogy eztán lesz. A többi részről nem is beszélve, mert azok még nagyobb területen lettek szép színesek. Hát, ez van.

A hétvégén felbolydult az életünk. Családi esemény volt vasárnap, ennek apropóján már péntek este feljöttek a sógoromék a három unokatesóval, és nálunk vendégeskedtek. A gyerekek mondanom sem kell, teljesen be voltak sózva. Ráadásul kimentünk eléjük a vonathoz, gondoltam, az oviból majd kényelmesen elindulunk, úgyis fél óra, mire sikerül a hadművelet. Nos, 10 perc volt. Így fél órát ücsörögtünk a peronon, de ez sem baj, mert szeretik nézni a vonatokat. Már kicsit ciki volt, ahogy felváltva kiabálták: ott egy vonat! Meg egy mozdony! Nééézd! Volt öröm, amikor megérkeztek, és ezután egész hétvégén egyszer sem hallottam, hogy „anyaaa, gyere játszaniii”! Jó, a koordinálás, fegyelmezés, evés-ivás adott némi plusz munkát, de legalább esténként tudtunk kicsit mi, felnőttek is beszélgetni.

Egy ilyen nyugis alkalommal, amikor végre leültem, és eszembe jutott, hogy két napja nem éreztem a babát, egyszer csak ütemes „mozgásra” lettem figyelmes. Rájöttem, hogy csuklik! Legalábbis a többiekkel is ilyen érzés volt, amikor csuklottak, gondolom, akkor ez is az lehetett. Mosolyogtam, és örültem a „jelnek”. Vasárnap estére azért rendesen elfáradtam. Csak ültem a hintaszékben, és nem bírtam felkelni. Másnapra szerencsére kihevertem ezt is, indulhatott a hét.

Néhány pszichológus messzemenő következtetéseket tud levonni a gyerekek játékából. Én nem törekszem erre. A Kicsi nagyon szeret babázni. Általában 4, de néha 5-6 baba is játszik egyszerre, akiknek ő az anyukájuk vagy az apukájuk. Ha én is beszállok, akkor én vagyok az apuka, természetesen. Levetkőzteti őket, megfürdeti, öltözteti (illetve az még nem megy, azt én csinálom), altatja, eteti, és viszi ide-oda. Általában Kerekítőre, templomba, vagy a Mamáékhoz. Ez mind rendben. Egyik nap azonban majdnem rosszul lettem, mivel a babák hánytak. Egy pillanatra nem értettem, mit akar, de igen, jól hallottam. Egyenként meg kellett őket hánytatni a babakád fölött. Mindezek után mintha semmi sem történt volna, folytatódott tovább az öltöztetés. A dolgot nem tudtam hová tenni, mivel már jó ideje nem hánytam. Vagy inkább nem kéne belegondolni, milyen nyomokat hagy a terhességem a gyerekben? Azóta nem jött elő a téma. Remélem, feldolgozta.

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?