36. hét
Megint megtapasztaltam, hogy minden terhesség más. Eddig egyáltalán nem voltam érzékeny a frontokra. Jöhettek-mehettek, az én gyerekeim vígan elvoltak a pocakban, és még a 39. héten sem indult meg tőlük a szülés. Így erős meglepetésként ért az a reakció, amivel a heti – mondjuk igen durva – frontra reagált a szervezetem. Az elején csak megint több keményedés jelentkezett, majd megérkeztek a jóslófájások is. Elszórva egy-kettő, majd éjjel ijesztően sok, nagyjából egy óra alatt 6-7 darab. Tehetetlenül figyeltem az órát, és erősen reménykedtem benne, hogy csak a front miatt van, és hamar elmúlik, mert nincs kedvem 35 hetesen szülni, ha nem muszáj. Szerencsére tényleg elmúlt, bár nagyon örültem, hogy éppen megyek CTG-re, és valaki meg is mondja nekem, hogy minden rendben van! A dolog jó oldalát nézve: ez ad némi reményt talán a túlhordás elkerülésére. Talán.
A héten voltam tehát az első CTG-n. Most kaptam előre időpontot, kíváncsi voltam, mennyire sikerül ezzel a várakozási időt lerövidíteni, mivel emlékeim szerint több órája rá szokott menni a kismamáknak erre a vizsgálatra a klinikán. Hát, nem az igazi, de lehetséges, hogy csak elkéstem, mivel percre pontosan estem be a váróba, valószínűleg a fél tízes csoportot már behívták addigra. Szerencsére a szülésznőm is ott volt, így mikor bejutottam, ő csinálta velem végig a vizsgálatot. Emlékeimben élt a kólás, csokis móka, de sajnos most semmi nem volt nálam, reménykedtem, hátha sikerül az említett „segédeszközök” nélkül is elfogadható eredményt produkálnia a fiamnak. Hát, végül igen, de következő alkalommal nem leszek ilyen kezdő, azt hiszem. 40 percig ültem a székben, mert jó kezdés után semmi értékelhető produkció nem volt. A szülésznő már ott ült az utolsó 10 percben mellettem, és kicsit „megpiszkálta” a gyereket, de őt semmi nem hozta ki a sodrából. Pedig nem aludt, csuklott, mocorgott, de mindezt rettentő nyugisan csinálta. Igazából úgy érzem, máskor is ilyen nyugis, ezek után kíváncsi vagyok, hogy tényleg ilyen természetű lesz-e, ha megszületik.
Mivel az orvosom most nem volt bent – szólt előre, tudtam, mire számítsak szerencsére –, még sokat várakozhattam az ügyeletes orvosra. Végül behívtak, és a doki már örült, hogy aláírja a papírt és elengedhet, de a szülésznőm ott volt, és kérte, hogy ugyan vizsgáljon meg, mivel negyedik terhesség és az éjjel jóslófájások voltak, nem vagyok-e nyitva egy kicsit. Csak a későbbiekre, tudjunk mire készülni. Nagy sóhajjal persze megvizsgált. Szerencsére minden rendben volt ott is, még mindig zárt minden, mégsem fogjuk ezt annyira elkapkodni.
Hét végére szerencsére jobban éreztem magam, így nem mondtam le a programjainkat. Még leutaztunk vidékre egy esküvőre, amit nem akartam kihagyni, és örülök, hogy nem is hagytuk ki. A Középső óvó nénije ment férjhez, és el is költözik Budapestről, így el is búcsúztunk tőle még egyszer. Sokan voltak az oviból óvó nénik, a csoportjukból pedig öt gyerek, nagyon élvezték az eseményt. Talán túlságosan is, nem tudom, az én gyerekeimtől hány „foltot” kapott a menyasszonyi ruha, mert hiába próbáltam megakadályozni a szeretet-megnyilvánulásokat, persze nem lehetett, és a menyasszony is ölbe kapta a csemetéket. Szép volt, örültünk, örültek, és hazaérve megállapítottam, hogy mostantól szeptemberig (közepéig, ki tudja?) biztosan nem hagyom el a várost.
Vasárnap családi ünnepséget tartottunk a szüleimnél. Összekötve a kellemest a hasznossal, a húgommal és az unokatesómmal nekiálltunk babaruhákat válogatni, mert még egy nagy kupac várt ránk, és bár a húgom még ráér, én már annyira nem, együtt pedig sokkal kellemesebb a mulatság. Szerencsére nekem fiam lesz, a huginak pedig lánya, így a családi készletből mindegyikünknek jut bőven. A saját cuccaimat is átnéztem a héten, olyan jó újra elővenni a kis ruhákat! Főleg, mert szinte mindegyik darabhoz fűződik valami emlék az 56-62-es méretből. Már van, amit a szekrénybe is be tudtam pakolni mosva-vasalva, a gyerekek bánatára, mert ezentúl nem mászhatnak be az üres szekrénybe játszani. Szívem szakad! Előkerültek a bébijátékok is, amire természetesen a gyerekek is kíváncsiak voltak. Versengve húzták elő az elfelejtett darabokat, kérdezgették, hogy melyik kié volt, majd zsákmányukkal elvonultak, úgy kellett a többséget összevadásznom újra a lakás különböző zugaiból. Szerencsére őket már nem kötik le jobban ezek a darabok, így reménykedhetek, hogy ha megtisztítom őket, már nem fognak hozzányúlni, és a polcon várják nyugalomban új tulajdonosukat!
Barnalány
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
