27. hét

Azt hiszem, kicsit elfáradtam. Elég zűrös hét van a hátam mögött. A fizikai nehézségeken túl ott vannak a fontos programok, amik kezdetüket vették az oviban. Szerencsére az anyák napját nálunk összevonják az évzáróval, ami még egy hét múlva következik, de a különböző szakkör-bemutatók már zajlanak. A Nagy táncra jár, és búcsúzik is az ovitól, ő lelkesen készül mindenre. Nagyon fontos számára, hogy legalább valamelyik szülője lássa, ugyebár. Szerencsére a táncbemutatóra tudtam vinni a kicsiket is, együtt megnéztük, megtapsoltuk és büszkék voltunk rá. Igaz, a kispadon való ücsörgést a végére már nehezen bírtam. A következő az úszás. Azt most szervezem, hogy valamelyikünk el tudjon menni az uszodába, mert a Középső megint nem mehet oviba egy kis kötőhártya miatt, így a bébiszitter-gondjaim ismételten magasra csaptak. Kicsit átfutott az agyamon, ha ez már három gyereknél is ilyen problémákba ütközik, mit fogok négynél csinálni? Persze eddig még mindent megoldottunk valahogy. Gondolom, valahogy akkor is lesz majd...

Ami a héten mindennap elkísért, az a derékfájás. Remélem, időszakos, és nem marad így a hátralevő néhány hónapban. Szerencsére az esetek többségében csak estére lett erőteljes a dolog. A férjem is sokszor későn ért haza, így volt amikor „robotként” közlekedtem a gyerekek között, próbáltam utasításokat adni, és szemet hunytam a fürdésnél, amikor a Középső egyedül szappanozott és kihagyott bizonyos területeket, mivel kijavítani nem tudtam. Azt viszont tudtam, hogy én az est hátralevő részében már nem hajolok le, de talán le se ülök, mert akkor felállni se bírok majd. Azért nem minden este ennyire tragikus, de tény, hogy nagyon várom az utolsó „Jó éjszakát” elhangzását és ezután minden egyes „Szomjas vagyok”, „Viszket a lábam!”, „Leesett a cumim!”, „Pisilni kell!” és társaik felcsendülésekor kissé paprikásan veszem az irányt a gyerekszoba felé.

Sajnos az sem használ a derekamnak és a hasamnak, hogy a Középsővel elkezdtük a TSMT tornát. A beszédlemaradás miatt döntöttek úgy a szakemberek, hogy fontos lenne, így természetesen belevágtunk. Ez hetente 3-4 otthoni tornáztatást jelent, ami alkalmanként kb. 25 percet vesz igénybe. Az idő hosszát növeli a következő mondatok elhangzási sűrűsége: Gyere, még nem végeztünk! Ne idétlenkedj! Ülj be, kérlek, a hintába MOST! Szállj ki a hintából, ne, ne fejjel előre! De igen, meg tudod csinálni, tényleg már csak ötször kell! A problémát az jelenti, hogy némelyik gyakorlat kikészíti a derekamat (például nagylabdán a gyerek gurigatása letámasztásig meg vissza), így az elkövetkezendő néhány hónapban ez komoly akadályt jelent. A férjem persze hétvégén átveszi a stafétát, de hétköznap nem tudja, így kénytelen vagyok én ügyeskedni. Ez a próbahónap volt, már szóltam a gyógytornásznak a korlátainkról, és ha minden igaz, számomra könnyített feladatokkal fogunk dolgozni. Remélem, ettől még a Középső is hasznát fogja venni a tornának, és én is túlélem a terápiát. Kecske meg káposzta, hiába, ez az ideális.

Az viszont nagyon jó, hogy sok kismama van a környezetemben, akikkel át tudom beszélni a problémáimat, örömöket, bánatokat. Egy barátnőm a harmadikat várja, egy másik szintén a negyediket, egy ovistárs anyukája is épp a negyediket (10 nap különbséggel, mint én, ideális), és többen az elsőt, például a kisebbik húgom is. Ez külön öröm a családban, és nekem érdekes, mivel az elsőt a másik tesómmal vártam egyszerre – ott a második-harmadik jött akkor, most pedig én a negyediket a Hugi meg az elsőt, pont fordított szituációban. Néhány hónappal mögöttem van, most jár a 12. héten, még az első nehézségeket éli. Gondolom, sokan vagyunk, akik szeretnek tanácsokat osztogatni, én mindenesetre igen. Hát, most kiélhetem magam! Kell is, mivel Hugi azonnal felhív, ha valamit tudni szeretne. Mondjuk szegényt nem biztos, hogy mindig a kellő komolysággal kezelem. Egyik alkalommal szinte sírva szólt a telefonba, én megijedtem, hogy biztos nagy baj történt. Akkor kibökte, hogy igen, egész délelőtt hányt, és pocsékul van, mi lesz most vele? Rólam hatalmas kő esett le, ja, mondom, akkor BAJ az nincs, ez így normális, kitartás, minden ok, ha nem fajul nagyon el a hányás, akkor csak túl kell élni, és nekiálltam örömködni, hogy ÉN már túl vagyok rajta, azért együtt érzek vele, de tényleg! Ha jobban belegondolok, már lassan el is felejtettem a hányásos-émelygős időszakot, amikor még minden további nélkül le tudtam hajolni, és akkor porszívóztam, amikor akartam. Nos, változnak az idők. Akárhogy is, közeledik, dátum szerint három hónap múlva szülök. De addig még igyekszem kiélvezni a kismamaság áldott állapotát!

Barnalány