12. hét
A kismamákkal még a morcos ápolónők is kedvesek. Ez jó érzés volt. Apukám 1 hétig élvezte egy kórház vendégszeretetét, kicsit eltört a lába, hát megvasalták. Bementem persze látogatni meg segíteni. A húgomat váltottam, mondta, hogy ne érezzem rosszul magam, nem kell sírni, az egyik ápolónő mindenkinek beszól. Már éppen kezdtem magam felvértezni, amikor bejött. Apukám rögtön felhívta a figyelmét, hogy már ketten vannak mellette – illetve hárman. Nézett rám, mondtam, igen, babát várok. Erre apu: de már a negyediket! Még jobban nézett, és megkérdezte, hány éves vagyok Erre a húgom kuncogott, igen, volt már, hogy elkérték a személyijét. (Igen, 10 évvel ezelőtt.) Ezek után ránk mosolygott, és egy rossz szava nem volt. Még akkor sem igazán, amikor elküldött Ősöm gyógyszert szerezni, mert mégse ért be a napi vérnyomáscsökkentő, bár reggel megbeszélték, hogy behozzák. Az ápolónő háborgott kicsit, jogosan. Reggel azt mondták, behozzák. De én nem is voltam itt, igazán nem tudom – próbálkoztam. Rendelni kellett volna, tudja? Most már tudom. Azért megpróbálja, és keresgélt kicsit a számítógépen. Jó, megoldja, van helyettes gyógyszer. Nagyon köszönöm!
A héten elkezdtünk visszarázódni a mindennapjainkba. Végre mindenki egészséges, nagyok oviban. Eljutottunk egy-két programra is. Ilyen volt a táncház. Ezt mindhárom gyerek szereti, ovi után megyünk. Eddig én is beálltam velük a körbe táncolni, ugrálni. Most inkább leültem, amikor lehetett. Bár oda kell figyelnem, mert a gyerekeim néha csinálnak egy-két galibát. Most például a Kicsin egyszer-kétszer átestek, a Középső pedig a saját útját járta: amikor minden gyerek gólyaként fél lábon állt és kelepelt, ő úgy gondolta, béka lesz, és brekegve ugrált közöttük. Még szerencse, hogy a gólyák nem voltak éhesek.
Az előző terhességeknél viszonylag korán elkezdett keményedni a hasam. Ezek szerint nekem erre hajlamom van. Az elsőnél a 30. héten, a másodiknál a 25.-en, a harmadiknál a 20.-on. Szedtem magnéziumot, de nem jelentett sokat, viszont mindegyiket kihúztam a 41. hétig. Sejtettem, hogy majd most is ez lesz. Talán a 18. héttől? Hát, nem. A 12.-től! Az első egyik délelőtt, vezetés közben, csúcsforgalomban. Mi ez? Az ismerős, régi érzés. Szuper! De hát hogyhogy ennyire korán? Elmúlt, és délutánig nem jött vissza. Talán csak beköszönt? Neeem. Este elkezdett folyamatosan keményedni, rám egy enyhe pánikroham tört. A férjemre is. Este mindent ő csinált, hogy tudjak pihenni. Nem sokat használt. Még éjjel is volt egy-kettő. Aztán reggelre elmúlt. Szerencse, mert én vittem a gyerekeket reggel oviba is. Már este elővettem a magnéziumot, ezt most szedni kell, mese nincs. Sikerült beszélni az orvosommal. Szerencsére megnyugtatott. Vérzés nincs? Nincs. Vizelési nehézség nincs? Nincs. Akkor jövő pénteken találkozunk. Addig magnézium, és pihenjen többet! OK. Akkor ez a szokásos lesz, innentől kezdve, no para. Este megint rosszabb lett, férjem megint bedobta magát. Jó. Pihenjen többet. A baj csak az, hogy esélytelen. Gondolom, aki hasonló cipőben jár, tudja, mire gondolok. Szerencsére úgy tűnik, használ a magnézium. Két nap után sikerült kicsit kordába szorítani a dolgot. Jelenleg napi egy-két keményedés van, ami bírható. Pihenni majd ha nagyon nagy szükség lesz rá. De ne legyen.
Eddig nem voltam soha kívánós. Most viszont, legnagyobb meglepetésemre, észrevenni vélem magamon a jeleit. Nagyon sokszor megkívánom a zöldségeket. A családom bánatára képes vagyok még levest is főzni belőlük, ami ugye mindenkire nézve „kötelező”. Mert hát nem lehet kizárólag a húslevest, a baracklevest és a paradicsomlevest váltogatni. Így szenvednek ők, miattunk!
A gyerekek már megszokták a babát a pocakomban. Természetesnek veszik, vele is számolnak – ugye most a baba is jól érezte magát? A Középső reggelente ébredés után mindig azzal kezdi, hogy megsimogatja a babát. (Néha megkérdezi, hogy tényleg ott van? És hol is pontosan? A csontok nem zavarják? Nem, a pocakomban nincs csontom.) A Kicsi is jön sokszor, néha simogat, néha finoman próbálja ütögetni a hasam. Mindig leállítom, nem szabad. Talán féltékeny? Lehet. Viszont nem beszélnek róla másoknak. Minden csoda három napig tart. Már nem akarja a Nagy mindenkinek elújságolni. Az óvó néni kérte, hogy engedjem meg a Nagynak, hogy beszéljen róla. Én nem tiltottam, de nem is buzdítottam a dologra. Majd akkor hivatalosan is felhatalmazom, örüljenek az oviban. Majd februártól.
Barnalány
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
