24. hét

Elérkezett a Húsvét. Gyorsan elrepült a nagyböjt, igaz, mivel babát várok, néhány dolog alól kibújtam (nagypénteki háromszori étkezés), és semmilyen böjti felajánlásra nem maradt erőm. Azért a nagyhéten megpróbáltam legalább pihenni, korán lefeküdni – erre rásegített a hét eleji masszív rosszullét is. Nagyon fájt a hasam, és rengetegszer keményedett, már kezdtem pánikolni, hogy mi is történik, de aztán néhány nap alatt elmúlt szerencsére. Így vártam a húsvéti ünnepet.

Már évek óta igyekszünk a férjemmel úgy alakítani a programunkat, hogy csütörtökön vagy pénteken eljussunk templomba is, hiszen a liturgia jelenti az igazi készülődést a legnagyobb egyházi ünnepünkre. Ismét enyém lett a péntek, örültem is neki, számomra sokat jelentett. Szombaton esélyünk sincs részt venni az igen hosszadalmas szertartáson, de most ennek van itt az ideje. Majd 7-8 év múlva, talán.

Ha ünnep, akkor kézműveskedés, és a gyerekek ebből nem engednek. Ezért idén szereztem gipszöntő formákat nyuszival meg tojásokkal, és tojásfestés címszóval azokat festettük ki. Az ötlet fergeteges sikert aratott, egész héten gyártottuk a formákat, hogy péntekre kiszáradjanak, és lehessen festegetni. Gondoltam, én kis naiv, majd ez lesz a délelőtti program. Igen ám, de a gyermekeim a minőség helyett a mennyiségre gyúrtak, még a Nagy is, kinek-kinek minél több jusson, így a műalkotások nem igazán születtek meg. Sőt. Azért bő fél órát elvoltak vele. Tojásfestés egy évre letudva.

Elutaztunk a férjem szüleihez a hétvégére, mozgalmas volt a húsvétunk, mint rendesen. A gyerekek nagyon be voltak sózva, várták a „nyuszit”. Így nem sokat sikerült éjjel aludni, mivel például a Nagy az éjszaka közepén közölte, hogy olyan izgatott, nem tud aludni. Nagyon boldog voltam, mikor tízpercenként közölt valami információt aktuális lelkiállapotáról. Az enyémről is tudtam mit mesélni, úgyhogy végül elaludt, hogy három órával később mindenki kiugorjon az ágyból. És csodák csodája, természetesen arra is járt a nyuszi!

Húsvét hétfő hagyományai, bár nekem semmi bajom velük, ellentétben a férjemmel (nem nekem kell locsolni ugyebár), idén erőteljesen gyomron ütöttek. A Nagy kapott parfümöt még szülinapjára, amit nagy becsben tart, szerencsére így ritkán használja, mert mióta terhes vagyok, émelyeg tőle a gyomrom. Emellett nekem is van. Ez a két üveg azért praktikus ilyenkor, mert a férjem és a fiam birtokába is jutott fejenként egy-egy üvegcse. Nagyon boldog volt a Középső, mondták a verseket, és mehetett a locsolás. A gyomrom már az első fújás után jelzett, úgyhogy én kértem, hogy engem igazából hagyjanak ki – de nem sikerült a próbálkozás. Illetve majdnem, de az ügyetlen ujjacskák kivételesen erőteljesen viselkedtek, és természetesen telibe talált az illatfelhő. (A lányaimat gyakorlatilag nem sikerült lespriccelnie...) Ezekhez hozzá jött még a szüleimnél apukám, nagypapám és az unokaöcsém, még szerencse, hogy az időjárás kegyes volt, és órákat tölthettem a szabad levegőn, kiszellőztetve a hajamat. Így túléltem a napot. De a hányinger ellenére örülök, mert biztosan nem fogok elhervadni!

Esténként a gyerekekkel az imádságba belefoglaljuk mindenkinek a nevét. Mióta tudják, hogy kistestvérük lesz, a baba is szerepel a felsorolásban. A Nagy egy idő után kifejezte az igényét, hogy szólítsuk őt is a nevén, hiszen már tudjuk, hogy fiú (valószínűleg). Ha résen van, az ima elején bekiabál: „Marci!” Akkor természetesen Marci szerepel. Ha elfelejtjük, kérdőre von – persze még a vége előtt. Így mi is inkább igyekszünk nem elfelejteni a kérését. Ha sikerül, akkor a Kicsi teszi fel a kérdést: De ki az a Marci? És elmagyarázzuk. Ja, persze! Rögtön megérti – hogy aztán másnapra elfelejtse és ismét nagy szemekkel érdeklődjön: Ki az a Marci?

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?