17. hét

A hetünk kifejezetten pörgős volt az előzőhöz képest. Jó, a gyerekorvost most sem úsztuk meg, de mivel „csak” a Kicsi lett beteg, a nagyokkal ment tovább az élet. Örültem – hát még ők –, hogy sikerült elmenniük az ovis farsangra. A Középső kitalálta, hogy ő márpedig Angry Birdsös „robbantó” madár szeretne lenni. Nem ellenkeztem. Mi sem egyszerűbb: fekete póló, fekete nadrág, és egy álarc. Mondtam neki, hogy megpróbálom megcsinálni az álarcot én. Nem. Tiltakozott. A Nagypapa csinálja meg. A Nagypapa mindent tud, ügyes, ő biztos jól megcsinálja az álarcot. Köszi a bizalmat. Igaz, a Nagypapa még mindig gipszben, de ennek ellenére természetesen elvállalta a megbízást. A Nagy balerina lett. Ez könnyű volt, mivel az unokatesóm kislányának történetesen volt igazi balettruhája. Igen, csakhogy a farsang előtti este tudtam elmenni érte, így drukkoltunk, hogy jó legyen, mert Nagylányom csak a mulatság reggelén látta meg a jelmezét. Nekem jól sikerült az az estém, mert egy jó barátnőmmel találkoztam. Neki valószínűleg kevésbé, mert végigvonszoltam néhány üzleten, hogy vegyek a Nagynak egy virágot a hajába, aztán meg a városon, hogy elhozzuk a jelmezt. A kettő között éhen akartam halni, és keresni kellett valami helyet, ahol enni is lehet. És rettenetesen megkívántam a sült krumplit. Én nagyon örültem, hogy tudtunk találkozni a barátnőmmel, a gyerekeknek pedig jól sikerült a farsang. A mérleg határozottan pozitívra sikerült.

A Nagynak egyéb izgalom is jutott a hétre – és nekem is. Megvolt az iskolai „felvételi”. Persze hivatalosan nincs ilyen, de az ismerkedős alkalmat jobb híján mindenki így nevezi, legalábbis a környezetemben. Mostanában mindenen elérzékenyülök, vagy egyszerűen elbőgöm magam. (Azért az már kóros, amikor egy Bartos Erika versen sikerül, de ez van.) Amikor mondták a nevét és nagy bátran ment a csoport után a tolltartóját szorongatva, és láttam, hogy ő a legkisebb és legvékonyabb, hát kicsit elpityeredtem. És büszke is voltam rá. Már ekkora lányom van! Ők elmentek igazi tanítónénikkel igazi iskolás feladatokat csinálni és igazi tornaórára, mi szülők meg kitöltöttük az adatlapokat. Övön aluli volt, hogy jellemezzem a gyereket pár mondatban. Hát, jellemeztem. Gondolom elolvassák és eldöntik, hogy itt egy jól kezelhető, problémamentes, igazi angyal. (Aki nem eszik.) De tényleg így van. És nem vagyok elfogult egyáltalán! Nagyon lelkesen jött vissza, jól érezte magát. Örültem neki. Most várjuk a papírt, remélem, felveszik.

A héten volt a (még) kötelező AFP vizsgálat vérvétele. A doki mondta, hogy kényelmesen ráérek elindulni reggel. Aztán rájöttem, hogy az én kényelmes elindulásommal nem érek oda még 10-re sem. Kicsit felpörgettük a reggelt, bevágtuk a három gyereket a kocsiba, ovi, aztán anyukám, és a férjem elszállított a Klinikáig. Csak így volt esélyem. Be is értem fél 10-re. Kiderült, hogy igaza volt a dokinak, amiért nem siettetett. Perceken belül megkaptam a beutalót, aztán röpültem a laborba, ahol már senki nem várt (csak a terheléses cukros kismamák ücsörögtek a folyosón), behívtak és már szúrtak is. Pazar, 15 perc. Már a második ilyen élmény, várakozás nélkül a Klinikán. Hihetetlen! Az eredmény meglesz, mire megyek a következő ultrahangra. De nem számít, azt hiszem. Ha jó lesz, megnyugtat, ha rossz, nem foglalkozunk vele. Ha minden igaz, néhány hónap múlva már nem tartozik a kötelező szűrővizsgálatok közé. Én még éppen belecsúsztam. Mindegy, nekem nem fájt. Ja, de mégis. A szúrás egy kicsit.

Még ezen a héten is megvoltak a rosszullétek, bár voltak jobb napjaim megint. Jelentkezett némi „újdonság” is, elkezdett fájni a hasam úgy rendesebben, és érzem a derekamat is. A legdurvább délelőtt gyakorlatilag nem tudtam állni, vagy ötpercenként le kellett ülnöm. Szerencsére ez csak egyszer fordult elő, de a komfortérzetemet kissé zavarják ezek a tünetek. Nem szeretem előadni látványosan a „terhes nőt”, tudjátok, amikor a kismama mindenét fogja és szenvedve vonszolja magát. Most mégis sikerült. Van a házunkban egy étterem, és néha az alkalmazottak közül valaki a pincefolyosónkon dohányzik. Mivel egy légtér, a szag feljön hozzánk is, és beszivárog az ajtón. Nem volt szerencséje, mert épp az említett rossz napomon megint éreztem, ahogy jön be a cigiszag. „Eldurrant az agyam”, és fogtam magam, lementem reklamálni. Alig álltam a lábamon, úgyhogy fogtam mindenemet, és bekopogtam a hátsó ajtón. Az árulkodó csikk persze kint hevert a folyosón. Kijött az egyik pincérnő, én meg előadtam a kérésemet – a reklamálást addigra félretettem, az nekem nem megy. Nézett rám megértően, bólogatott, és megígérte, hogy szól. Kicsit azért teátrálisra sikeredett. Viszont azóta nem dohányoznak a folyosón. Egy pont a szenvedő terhes nőnek!

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?