18. hét
Végre eljutottam a védőnőhöz. Gondoltam, ezen is túlesünk, vérnyomás, pecsét. Valahogy nem emlékeztem, mikortól lehet ott szívhangot hallgatni, azt hittem, még korai. Összejöttünk páran az előtérben, úgyhogy amikor sorra kerültem, a védőnőnk azzal kezdte, hogy menjek be gyorsan, meghallgatjuk a szívhangot, aztán máshol folytatjuk a többit. Nem túl korai? Tényleg lehet? De Jó! Rögtön más színben láttam a dolgokat. A Kicsi kint maradt játszani, egy oviból ismerős apuka megígérte, hogy ránéz. Tehát teljes nyugalomban bevonultam a rendelőbe két védőnővel, mivel ugye addig senki nem jöhetett be, amíg nekem szívhangot hallgatnak, és a másik védőnő is velünk tartott. Kicsit izgultam, amikor elkezdte keresni a babát a szerkezettel, de nagyon hamar megtaláltuk.
Milyen jó érzés volt! Megint egy kis bizonyság: ott van, jól van. A baba persze hamar megunta a piszkálást, és elhúzta a csíkot. Újra megkerestük, újra odébbállt. Hallgattuk a hangokat, jól kivehető volt, ahogy a köldökzsinór „suhog” a magzatvízben. Végül harmadszor is megtaláltuk, és akkor a védőnő már elégedett volt az eredménnyel, befejezte a vizsgálatot. Ezért tényleg érdemes volt! Sajnos még egy hónap, mire újra mehetek. Most már persze várom ezeket az alkalmakat. Szerencsére itt a védőnők nagyon kedvesek, és ha úgy érzi a kismama, hogy valami nincs rendben a babával, akármikor bekopoghatnak szívhang hallgatásra. Velem egyszer fordult elő, amikor a másodikat vártam. Szerencsére nem volt semmi gond. Most se legyen, inkább türelemmel kivárom a hivatalos időpontot.
Minden héten reménykedem, hogy a rosszullétek lassan véget érnek. Hát, még mindig nem. Jó, talán kicsit kevésbé voltam rosszul most, mint a múlt héten, de minden elem megvolt: hányinger, émelygés, a fogmosás borzalmai, küzdelem az éhséggel, a keményedések, sőt, szinte egész héten fájt a hasam. Ennyit erről. Viszont tartok tőle, hogy a keményedéseknek és a hasfájásnak a Kicsi adta meg az alaphangot, néhány napra biztosan. Mottóm: ne fuss, de a sprintelést aztán meg teljesen felejtsd el! Ha kénytelen vagy? Az bizony szívás. (Kivéve, ha amúgy edzésben vagy. Na, én nem vagyok.) Szép, napsütéses idő volt, így előzetes terveimmel ellentétben kimentünk játszóterezni a Kicsivel, és magunkkal vittük a hőn áhított motort is. Szépen megbeszéltük, hogy mellettem jön, szót fogad. Mindent megígért. Hát hogyne! Odafelé nem is volt gond, és rövid az út, egy zebrával. Ámde hazafelé! A kisasszony felbátorodott, és mivel barátnőmékkel indultunk egyszerre haza (könnyebb mindenkit egyszerre elindítani, mint külön-külön), felpattant a motorra, és ment a biciklisek után nagy sebességgel. Sebaj, megáll majd a játszó végénél, ahol mindig. De nem! Kiabáltam, hogy álljon meg. A többi gyerek meg is állt, de ő, ő nem.
Szaporáztam a lépteimet, kiabáltam, talán azon a részen, ahol köves a járda, ott is mindig megáll. Most nem, eszébe se jutott. Na, addig már kocogtam, azután indult a sprint, mert a zebra előtt törik-szakad el kell kapnom a grabancát! Futás közben éreztem, hogy baj van, a hasam kővé vált, jelezve, hogy MOST elég neki, de hát ugye megállni nem lehetett. Őszintén szólva nem igen bíztam a gyerekben. Végül elkaptam még időben, pont mikor ő is úgy gondolta, megáll, még méterekkel az út előtt. Vidáman rám nézett, és közölte: megálltam! Én nem voltam ilyen jókedvű. Leszállítottam a motorról, jól megszidtam, és gyalog kellett tovább mennie. Zokogva kérte a bocsánatot. Jó, én nem haragszom. Akkor talán visszaülhet a motorra! Nem, felejtsd el! Ebből talán tanult. Én biztos. Ezek után annyira kikészültem, hogy estére állni se bírtam, hazajött a férjem, és átadtam az esti műszakot. Néhány nap, és néhány adag magnézium szerencsére javított a helyzeten. Milyen jó, hogy itt a tavasz! Lehet menni játszóterezni! Vagy már mégsem vagyok annyira felhőtlenül boldog?
A hétvégére jutott egy kis kikapcsolódás is: egy barátunk meglepetés szülinapi bulija. Volt meglepetés, és jól is sült el. Vacsorával, bowlinggal. Az elején még gondoltam, megnézem, milyen nehéz egy golyó, de hamar elvetettem az ötletet. Azt hiszem, maga a mozdulatsor se kismamának való, így csak figyeltem a többieket. Közben kiderült, hogy nem is engednének kismamát játszani, mióta egyszer valaki így lett rosszul. Inkább bele se gondoltam a helyzetbe. Helyette csak élveztem a pihenést, ücsörgést, beszélgetést. Szóval a gyerekmentes estét. Mert valljuk be, ilyenre néhanapján minden szülőnek szüksége van!
Barnalány
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
