Terhesnapló 14: 34 évesen a negyedik gyerekemet várom
22. hét
A héten 34 éves lettem. A gyerekek reggel hihetetlenül jók voltak (apjuk kiképezte őket), és nagy lelkesedéssel fogadtak: mikor kezdődik a bulid? Buli? Nem lesz buli. A következő kérdés: mikor tortázunk? Hát, sajnos most torta sem lesz. A kis elkeseredést azért persze kárpótoltuk a hétvégén.
Eddig nem ráztak meg különösebben a születésnapjaim. Nem éreztem, hogy öregszem, semmilyen szomorúság nem környékezett meg. Most először egy kicsit. 34. És várom a negyedik gyerekemet. Ez azért valami, de már tényleg nem vagyok húszéves. Végiggondoltam, azt hiszem, jobb is így. Semmit nem csinálnék másképp. Akkor hajrá, előre!
Milyen lesz ez az év? Biztos mozgalmas, izgalmas. Új családtag érkezik, kezdődik az iskola, még valaki kezdi meg az óvodás életet. Érdekes, egyáltalán nem izgulok miatta. Mondjuk, nem is tervezek előre túl sok mindent, majd alakul. Elférünk a lakásban, kis átrendezés persze kell. A Nagy felköltözik a galériára, szüksége lesz külön térre, a legkisebb pedig elfér majd lent helyette. Az autónk szerencsére 7 személyes, bár ülést még majd szereznünk kell hozzá. Venni nem nagyon kell semmit a babának, most úgy látom, de a rendezgetés még megvárja a nyarat. Mindenképpen lesz néhány nehéz hetünk, az biztos, sok segítséget fogok kérni szeptember elején, ha nem akarok egy háromhetes gyereket bevinni az óvodába. Októbertől talán belerázódunk a mindennapokba. Megint csak egy gyerek lesz itthon, akit még könnyen viszek majd magammal, amikor a nagyokat kell hozni-vinni. Legalábbis, most úgy tűnik. Persze, mindenki hozhat meglepetéseket, viszont olyan még nem volt, hogy egy problémát ne sikerült volna megoldani. Igazából már várom. Csak éljük túl a nyarat!
Az volt a kívánságom, hogy csináljunk ötösben valami jó kis programot, így kikötöttünk a BKV hajón. Eredeti terveinkben nem ez szerepelt, de ember tervez... Elhajókáztunk a Margitszigetre. Nem is gondoltam előre, hogy olyan hatalmasat fogunk sétálni, ami fizikai teljesítőképességem határait súrolja. Valószínűleg nem vagyok tisztában jelenlegi határaimmal. Vagyis voltam. De most már, hajjaj! Ha ismeritek a távot, a sziget elejénél leszálltunk a hajóról, és irtózatos tempóban haladtunk a Kisállatkert felé. Ott már éreztem, hogy kis gond lesz, így indítványoztam egy napos padot és némi pihenőt, esetleg evést. Jó, ha a játszótérhez értünk, nem? Mondta a férjem. Hát nem. Most azonnal, lehetőleg 50 méteren belül! Természetesen megkaptam a lehetőséget, úgyhogy elvonszoltam magam a legközelebbi szabad padig. Mondanom sem kell, milyen érzékenyen érintett, amikor két padot is elfoglaltak az orrunk előtt. Leroskadva megígértettem a férjemmel, hogy a jövőben bármennyire is megpróbálnám őt rábeszélni egy kis kirándulásra, ne egyezzen bele! Rögtön mindent megígért. (Lehet, hogy azért, mert utál kirándulni?)
A pihenő után a játszótér felé vettük az irányt. Itt kettészakadtunk, mert a Nagy görkorival haladt előre – viszonylag gyorsan, bár még csak egy hete tanulja. A kicsik ezzel szemben öreg néni-bácsit játszottak, egy-egy 10 cm-es bot segítségével. A botnak természetesen minden lépésnél le kellett érni a földre, így inkább hasonlítottak csipegető tyúkokra, mint nénikre és bácsikra. A sebességük ehhez igazodott. A tyúkokhoz. Úgy tűnt, egyszerűbb futnom a Nagy után, és néha beiktatni egy padot, amikor már jócskán lemaradt az utóvéd. A terv tökéletes volt, le is tudtam ülni. A dolog szépséghibája az volt, hogy minden pihenőnél rájöttek a kicsik: ők bizony lemaradtak, ezért a tőlük telhető leggyorsabb tempóban és „anya, várj!” kiáltásokkal igyekeztek csatlakozni. Tehát 1 perc pad, 5 perc séta szakaszokkal dolgoztunk. A játszótér nem lopta be magát a szívembe, mert a 3 gyerek 3 felé futott, és a dombtetőn nem lehetett leülni, így ha szemmel akartam tartani legalább a társaság egy részét, ácsoroghattam. Szerencsére hamar rátaláltak egy mászókára, ahol teljes egyetértésben harcoltak a kalózok ellen, így ücsöröghettem végre egy kicsit, és csak néha kellett beleszólnom a dolgok folyásába- szerencsére ülésből. (Hagyd a kislányt! Nem, ő nem kalóz!!!)
Hazafelé már mindenki nagyon fáradt volt. Nem tudom, csak én vagyok ennyire puhány? Vagy más kismama se bírta volna ennél jobban? Biztos én se szoktam a szántást eléggé. Pedig itthon se ücsörgök, sőt, általában délben ülök le először, de ez úgy látszik, mégis más. Az elkövetkezendő néhány hónapra minden esetre levontam a tanulságot.
A Kicsi hazafelé elaludt az ölemben a hajón. Aludt kemény negyedórát, amikor le kellett szállnunk. Óvatosan átvette a férjem, hogy ne én cipeljem, és meg se moccant, reméltük, akkor a kocsiig nem ébred fel, számít még az a 10 perc. Egészen addig így gondoltuk, amíg a zebránál mondtam a többieknek, hogy otthon sütünk egy kis palacsintát – a hazamenetel bánatát enyhítendő. Erre az alvó gyermek határozott hangon közölte: Lekváros palacsintát! Még a szemét se nyitotta ki közben. Ennek ellenére úgy gondolom, nem aludt már túl mélyen…
Barnalány
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
