24. hét

Meglehetősen rosszul sikerült héten vagyok túl, úgyhogy előre is elnézést kérek, de ez a poszt nem lesz valami pozitív. Kezdjük ott, hogy a tököm tele van már a vizsgákkal meg a tanulással, a hátam meg a derekam a tételkidolgozó alapüléstől (meg gondolom, a terhességtől is) fájni kezdett, az agyam lassan szivacsszerűvé szipolyozva, a memóriám persze nem a régi. Ez utóbbi egyrészt a vizsgákon jön nagyon jól, másrészt külön élvezet, amikor egy-egy olyan számnak megy ki a szövege egyik pillanatról a másikra a fejemből, amit egyébként álmomból felkeltve, bantu nyelven visszafelé is tudok. És az se a tanárt, se a vendéget nem érdekli, hogy a hormonok csinálják ezt velem, és nem felkészületlen vagyok. De a legnagyobb probléma ez legyen.

A következő kellemesség, amelyhez hasonlót itt is sokszor olvastam terhesposztokban, de velem eddig még nem történt meg: véletlenül kefirt vettem tejföl helyett a leveshez. Leülünk ebédelni a Férjjel, kanalazom ki a dobozból az anyagot, amikor is észreveszem, hogy ez biza kefir. A következő pillanatban bőgni kezdek, és vagy tíz percig képtelen vagyok abbahagyni. Férj szegény csak ül ott döbbenten, kérdezget, hogy mi a baj, én csak hüppögök, és nem tudok választ adni. Egy nyomorult kefir is ki tud készíteni, mi lesz, ha lesz itt egy folyton ordító gyerek? Az oké, hogy bőgök egy autóreklámon. Az is oké, hogy minden hülyeségen vérig sértődöm. De emiatt kibukni…? (Megj: a gombaleves jó kefirrel is.)

Megalapozott jó hangulatom már-már örömtáncjárásra késztetett, amikor a fogorvos bácsi kijelentette, hogy a bölcsességfogam a tarkóm felé nő, úgyhogy azt bizony ki kell húzni. Ez egész pontosan úgy történt, hogy először kedvesen megkérdezte, hányadik hétben vagyok.  Válaszoltam, mire ő: Hűha, jól elbújt akkor! (Utalva ezzel arra, hogy a hasam egyelőre nem bálna méretű.) Hogy oldja a hangulatot (igazi profi), még egy darabig elbeszélgettünk a terhességről, hogy a gyerek nem bírja az autórádiót és hasonló fogászati témák… Majd kitátom a számat, és annyit hallok: Ó, bazdmeg! Tegye fel a kezét, aki egy ilyen felkiáltás hatására nem kapna miniinfarktust egy fogászaton. Ekkor aztán kiderült a tarkó irányába növő bölcsességfog, na meg, hogy a fogszabályozó orvosom anno milyen kontár munkát végzett (ezt mondjuk eddig is tudtam). A foghúzást sajnos nem lehet megkerülni, bár a doki garantálta, hogy 10 percnél többet nem fogok a rendelőben tölteni, és hogy nem fog fájni. (Aha! Gyerekkoromban is mindig ezt mondták az olyan beavatkozások előtt, amik nagyon fájtak.) Sőt, kész élvezet lesz. Gyűjtsem a lelki erőt, de ennek idén még kell lenni, döntsem el, hogy gyerek előtt vagy után akarom.

Ezzel az egésszel csak az a baj, hogy nekem a fogorvos – mumus. Eddig csak hülyék kezeltek, volt egy fogat többszörösen beletörő, rendkívül véres és fájdalmas húzásom (de tényleg, az érzéstelenítés ellenére azt hittem, hogy beszarok, annyira fájt), és most rettegek. Akinek egyszer letépte a fél fejét egy komondor, annak hiába mondod, hogy „de hát ez nem harap, aranyos, simogasd meg!”. Már csak az a kérdés, hogy az élvezeteket hogyan kéne halmozni. Felvetettem a dokinak, hogy ha szülés közben húzna, akkor legalább lenne, ami eltereli a figyelmemet, és tiszta haszon, mert a nagyobb fájdalom elnyomja a kisebbet, bármelyik is legyen bármelyik. Aztán a gyerekkel együtt a mellemre tehetné a bölcsességfogamat is. A plusz vér meg szinte fel se tűnne.

A hét legjobb történését a végére hagytam. Sokat gondolkodtam, hogy ezt elmeséljem-e, aztán úgy döntöttem, talán lesz három-négy olvasó, akivel szintén történt ilyesmi, és kölcsönösen jobban fogjuk érezni magunkat attól, hogy nem vagyunk ufók.

Szóval vezetek haza szombat éjjel. Elég friss voltam, különben is szeretek éjjel vezetni – kevesen vannak az úton, lehet nyomni a gázt (na, nem ész nélkül), közben felhangosítom a zenét, és érzem, ahogy ürül ki a fejemből a sok baromság, tisztulnak a gondolataim. Mindig vezetés közben jönnek a világmegváltó gondolatok. Ezúttal is így volt, olyan tűpontosan átláttam mindent, szinte kívülről, és hirtelen nem volt félelmetes a gondolat, hogy a dolgok csak történnek velem, és most az egyszer nem én irányítok, és ez így van rendjén. Végre, a terhességem kezdete óta talán először, gondolatban egészen át tudtam adni magam egy másik akaratnak. Amikor is ez a másik akarat rúgni kezdett. De nem ám csak úgy kedvesen, hanem erőből. Nem értettem a dolgot, ilyenkor már aludni szokott, kicsit talán aggódtam is. Vártam pár percig, hátha abbahagyja, de nem. Sőt. Tombolni kezdett. Bukfencezett, öklözött, rúgott, tekergett, de olyan erővel, hogy már fájt. Könyörögtem, hogy hagyja abba, de nem. Majdnem egy teljes órán keresztül tartott az ámokfutás, néha apró szünetekkel, gyengülve majd újra erősödve.

Teljesen skizofrén állapotba kerültem. Bárcsak lenne szépirodalmi tehetségem, hogy leírjam… Hasamban a tomboló gyerek, kezemben a kormány, folyt a könnyem, zúgott a fejem, hangosan zokogtam, hogy kérlek, hagyd abba, könyörgöm, ne csináld, olyan volt, mintha az ördög szállt volna meg, a végén már nem tudtam, mit gondolok és mit érzek, csak azt, hogy szabadulni akarok. Szerencsére még időben észrevettem egy pihenőt, így gyorsan kiálltam a kormányra borulva zokogni. Taknyom-nyálam összefolyt. Én ezt nem akarom, vissza akarom csinálni, meggondoltam magam, könyörgöm, valaki szedje ki belőlem ezt a gyereket! Sírógörcsöt kaptam. Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Rettegni kezdtem a gyerektől és rettegni kezdtem magamtól is. Valami ott van, akarata van, mozdulata van, tombolása van, egy individuum az én testemben, és most valamiért büntet, és nem tudom, hogy miért. Zokogtam a sötétben és fogalmam sem volt, hogyan tudok így hazavezetni. Leállítottam a motort és csend lett.

És akkor abbahagyta.

Csendet akart. Zavarta a rádió. Csak így tudott jelezni, én meg nem voltam vevő a jeleire. Hirtelen megéreztem azt a tehetetlenséget, amikor ordít a gyerek és az anya nem tudja, hogy mi a baj. (Dr. House vonatkozó része, amikor Cuddy az örökbefogadott kicsi kétségbeesett sírását nem érti, és csak rázza a csecsemőt, hogy mit akarsz, mit akarsz…)

Megijedtem a saját reakciómtól és attól, hogy hiába van az én hasamban (még) a gyerek, két külön világ vagyunk, a félreértés megannyi lehetőségével. Félelmetes volt a tehetetlenség, és az ékegyszerűségű megoldása is ennek a helyzetnek. Az az abszurd ellentét, ami a probléma mélysége és a rá adott reakció között fennállt. A meg nem fékezhető gyermeki akarat és a szülői kétségbeesés. De főleg az a pont, amikor egyszer csak már nem akartam az egészet. Az a kegyetlen kívánság, hogy köszönöm, de én ebből nem kérek, csináljuk vissza. Ez az egész tudathasadásos helyzet.

Aztán valahogy mégis hazavezettem, és amikor bebújtam a Férj mellé, és átöleltem a szuszogó testét, félálomban még arra gondoltam, milyen hihetetlenül jó érzés, hogy tulajdonképpen már hárman vagyunk.

Iphigenia

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?