22. hét

A gyerek valószínűleg tornász lesz, kedvenc elfoglaltsága a különböző belső szerveim – főleg a húgyhólyagom – tiprása, amit délelőtt 11 és este 10 körül csinál a legszívesebben. Jó hír viszont, hogy kitűnő zenei ízlése van. Na, Beethovent még nem hallgatunk, de a sanzonokat szereti. És itt hadd jegyezzek meg valamit. Meggyőződésem, hogy a kismamák a magzat különféle életterületeket érintő ízlését nagyrészt bemagyarázzák maguknak. Én is. Nekem nagyon kényelmes és jó dolog azt hinni, hogy a gyerekkel azonos zenei állásponton vagyok, bár ő még nincs alkupozícióban azzal kapcsolatban, hogy mit hallgassunk. De mivel a méhen belüli ámokfutást azonnal beszünteti, ha Charles Aznavourt vagy Piafot hallgatok, ebből szeretek arra következtetni, hogy anyja lánya. Persze Aznavour hangjára minden valamirevaló nő szíve ellágyul. Tehát nemcsak jó ízlése van, hanem valamirevaló nő is lesz belőle.

Választott magának altatódalt is. Van Piafnak egy nagyon melankolikus dala, soha nem szerettem különösebben, valamelyik nap viszont bekúszott a dallam az agyamba, és nem tudtam tőle szabadulni. Többször is meghallgattam, és valamiért azt érzem, hogy az az ő dala lesz. (Noha tényleg nagyon szomorú a szövege és a dallama is. Én meg egyáltalán nem vagyok ezoterikus.) Kipróbálom majd altatódalként, ha megszületett, a szövegét úgysem fogja érteni jó darabig.

A Férj még nálam is hülyébb, ha arról van szó, hogy a legkülönfélébb intenciókat kell tulajdonítani a kiscsajnak. Szerinte tök természetes, ha altatódalt választ magának, azok után, hogy minket összehozott, és elintézte, hogy a kezdetektől minden az ő akadálymentes érkezését szolgálja. Végül is, miért is lepődök meg?

Egyébként nehéz bevallani, de nekem nem túl kellemes érzés, ha mozgolódik. Pedig még nem két-három kiló és nem a gerincemet tapossa… (Ebben a másodpercben bukfencezett egy hatalmasat, kimeredt a szemem. Mi lesz itt később?)

Amíg a gyerek intézkedik, én egyre érzékenyebb leszek. Érzékeny mint érzelgős, érzékeny mint sértődős, és érzékeny mint a világ gondját vállra vevős. Mindig könnyen elérzékenyültem és gyakran megkönnyeztem a világ nyomorát is, ez most hatványozódni látszik. Erőss Zsolték eltűnését rendesen megsirattam, ha hajléktalant látok, automatikusan megduzzad a könnycsatornám, híradót már nem nézek, mert csak bőgés lenne belőle. Azt hittem, humbug, hogy a terhes nő még egy reklámon is képes elsírni magát, hát nem humbug. Mindez persze nem életbevágó probléma, kicsit ugyan gyakrabban kell törölgetni a szememet, de más bajom nincs belőle. Kivéve, amikor egy hármas miatt elsírom magam. A tanár előtt. Azon a vizsgán, ami előtt szabályosan imádkoztam a kettesért.

A nagyobb gond az érzékenységgel az, hogy sértődékeny is lettem. A terhességem előtt a legdurvább sértésen is túltettem magam pár perc alatt, most meg… Muszáj leírnom – kiírnom - , bár valahol egy hozzászólásban említettem már, azt hiszem. Azt hittem, hamar túlteszem magam egy semmiségen, és még mindig nem sikerült. A megbántottság forrása az, hogy nagymamám meglehetősen tapintatlan tud lenni – nem rossz szándékból, ő valahogy így szocializálódott: ami a szívén, az a száján. Mindeddig könnyedén elsiklottam a megjegyzései felett, főleg azért, mert egyébként imádnivaló öreglány és nem lehet rá haragudni.  Most meg nem tudok elsiklani. Hormonok? Azt történt, hogy egy családi összejövetelen megkérdezte, mi lesz a gyerek neve. Mi természetesen elárultuk, amire elhúzta a száját, tett valami megjegyzést is, meg hogy miért nem lehet rendes nevet adni szegény kislánynak. Megjegyzem, a választott név egyáltalán nem extrém, ugyan nem gyakori, de egyáltalán nem olyan, amire bárki is felkapná a fejét (tény, hogy Mama fiatalkorában nem nagyon adták még). A Hedvighez vagy a Helgához tudnám hasonlítani jellegben, „extremitásban” és gyakoriságban.

Aztán percekkel később teljesen váratlanul megszólalt egy hatalmas sóhaj kíséretében, hogy „Jaj, kislányom, milyen anya lesz belőled…” Rosszul esett. Nyeltem egyet, nem szóltam vissza, mert szeretem és nem akart megbántani. De nagyon rosszul esett. A névre tett megjegyzése is, de ez a mondat még inkább.

Ami azt illeti, fogalmam sincs, milyen anya leszek. Biztos, hogy mindig akad majd valaki, akinek a fogalmai szerint szaranya. De a saját nagyanyámtól valahogy nem azt vártam, hogy előre kétségbe vonja a kvalitásaimat. (Jöhetnek a megjegyzések, hogy nyilván tudja, mit beszél.) Még mindig nem ment le a torkomon az eset, pedig már több mint egy hete történt. Betudom a hormonoknak. (Remek alibi, mindent rájuk lehet fogni.) Nem szeretnék megint családi vonatkozásokkal előhozakodni, de nemcsak az az elgondolkodtató, hogy egy terhes nő mennyit engedhet meg magának a családjával szemben, hanem az is, hogy a család mennyit engedhet meg magának, és abból a kismamának mennyit kell lenyelni. Az én esetemben nem kérdés, hogy lenyeltem a sértést, mert nem rossz szándékból történt. (Na, ja, sosem rossz szándékból történik.) Mégis felmerült bennem, hogy hol kéne a határt meghúzni, beleszólásban, megjegyzésekben, vagy akár érzelmi zsarolásban. (Az érzelmi zsarolás úgy jön ide, hogy az ominózus összejövetelre nem akartam elmenni, aztán végül csak kierőszakolta a család, többek közt azzal a dumával, hogy kibírom. Hát kibírtam, de jó nem volt. Mindegy.) Meddig lehet családtagi jogon beleszólni a másik életébe, megpróbálni befolyásolni? És családtagi jogon milyen beszólásokat engedhet meg magának valaki? Csak elgondolkodtam ezen.

De az érzékenységnek van kellemes része is. Amikor az éjjeli pisilésből visszacsoszogva a Férj hátához húzódok, és olyan finom illata van meg olyan forró bőre, kitűnően álomba pityergem magam a nyakába szuszogva. (Mellette ágyút is lehetne dörgetni, úgyhogy ilyenkor sem ébred fel szerencsére.) Vagy néha csak úgy nézem, ahogy ügyködik a konyhában, és beleképzelem a kezébe a gyereket, akkor megint meghatódom, hogy milyen szépek lesznek együtt, és én milyen kurvanagy mázlista vagyok. Vagy sétálunk valami elhagyatott helyen az erdőben, és akkor tudom, hogy ezt a pillanatot nagyon meg kell jegyezni, mert soha többet nem lesz ilyen. Soha többet nem leszünk már ketten.

u.i.: Loptam jázmint. Mutatok képet, hogy nektek is szép legyen.

Iphigenia