31-32. hét
Bosszantó apróságok ellenére is isteni nyaralásból tértünk vissza szombaton, hogy beforduljunk végre a célegyenesbe (Férj szokott így fogalmazni). Most olvastam valahol, hogy ezt a gyerekszületés előtti utolsó nyaralást babymoonnak is nevezik; én nem tudom, minek nevezzem, de nagyon jó volt. Nagy szükségünk volt arra, hogy egy hétig csak egymással foglalkozzunk, csak egymásra figyeljünk. Ez a jövőben jó sokáig úgysem fog összejönni…
Férj bökött rá végül a térképre, három nappal az indulás előtt még pont sikerült hat éjszakát lefoglalni egy Chalkidiki-félszigeti kis görög falu, Ouranoupoli egyik apartmanházában. Olyan sok elvárásunk nem volt, minél kevesebb emberre és minél nagyobb nyugalomra vágytam, ezt végül sikerült is megvalósítani. Szombat hajnalban indultunk kocsival, szívtunk vagy három óra hosszat Röszkénél, ezért csak este fél 8-ra értünk célba. Az utat elég jól bírtam, vezettem is vagy 400 kilométert, lehúzott ablaknál még a hőség sem volt olyan vészes. Nedves törlőkendővel, irdatlan mennyiségű vízzel és kétóránkénti megállással abszolút bírható egy ilyen út terhesen is (ha más baja nagyon nincs az embernek).
Ouranoupoli egy apró falu az Athos-hegység lábánál, ahova a turistáknak nincs már bejárásuk: a területet szerzetesek lakják, és teljesen el van zárva a külvilág elől, a monostorokról is csak légi felvételek készültek eddig, nem engednek oda senkit. A falu tele van oroszokkal, ukránokkal és románokkal, gyakorlatilag majd’ minden üzlet és étterem az ő tulajdonukban van, viszont a turisták jelentős hányada is e népcsoportok közül kerül ki. Ennek köszönhetően angolul nemigen beszélnek, csak a legszükségesebbeket, egymást meg úgyis értik. Ez a reggeli kávézásnál rendszeresen gondot okozott, mivel az ukrán felszolgáló kislány nem értette az eszpresszó és egy nagy pohár meleg tej kombinációt (a negyedik napra leesett neki, hogy mit szeretnék). Hogy miért mentünk mégis mindig ugyanoda kávézni reggel? Jó hangulatú kávéház volt, finom kávéval és kilátással a tengerre (a tenger egyébként a szobánk erkélyéről is jól látható volt).
Mivel a célunk végül is az elszigetelődés volt, és ezt a public beachen nem nagyon lehetett megtenni, Férj kitalálta, hogy keressünk egy elhagyatott kis öblöt magunknak. Ez nem is volt olyan könnyű, mert valószínűleg nem mi voltunk az egyetlenek, akik így gondolkodtunk… A második napon elindultunk kocsival a földutakon, mert a férjem soha nem hagyja annyiban a dolgokat. Végül egy magaslati helyen megállva találtunk egy keskeny ösvényt lefelé a meredélyen, ami egy sziklás-köves öbölbe vezetett. Az ösvény nagyon el volt dugva, a gaz is benőtte már valamennyire, de elég kényelmesen le lehetett ereszkedni rajta (nagyon odafigyelve persze, néhol araszolva, mert eléggé meredek volt a hegyoldal). Igen ám, de a sziklákra nagyon hamar odasütött a nap, már délelőtt 10 körül erjedni kezdtünk. Férj viszont észrevette, hogy az öblünk bal oldalát elzáró nagy szikla mögött lehet valami, így gondolta, átúszik, és igaza volt: egy mesebeli, homokos öblöt talált, amit szárazföldről nem is lehetett volna megközelíteni, mivel minden oldalról magas sziklák övezték. Egy apró barlang is volt ott, pont elég menedék a nap elől két embernek.
De én hogyan jutok oda? Nem tudom, említettem-e már, de a férjem egy modern kori Naszreddin Hodzsa, mindenre talál megoldást, most is így volt. A víz egyébként nem volt mély, talán két méter, úgy 50-60 métert kellett volna úszni, nem terhesen le is úsztam volna, így nem mertem (nem vagyok valami jó úszó). Úgyhogy vásároltunk egy gumimatracot, arra kényelmesen felfeküdtem, a hátamra feltettük a kis csomagunkat (törülközők, naptej, ásványvíz), Férj pedig szép komótosan, irigylésre méltó lábmunkával áttolt az öblünkbe. Amikor először megláttam, elakadt a szavam: tényleg egy mese volt az a hely. Minden délelőtt kimentünk oda, a második látogatáskor a férjem úgy bevágta a térdét egy kőbe, hogy azóta is bicebóca szegény egy kicsit, de ez sem tudta elrontani a lelkesedését, kitartóan úszott velem oda-vissza minden nap.
Pont az utolsó napon egy másik pár is felfedezte a kis öblünket, ők motorcsónakkal jöttek, és éppen akkor értek oda, mikor mi már szedelőzködtünk, így tulajdonképpen egész héten háborítatlanul fetrengtünk a tengerparton vagy hűsöltünk a barlangban, közel a parthoz sznorkeleztünk is, na igen, meg egy kicsit helytelenkedtünk (csak remélni tudom, hogy nem jelenünk meg valamelyik videómegosztón, mert kicsit későn vettem észre, hogy az egyik magas szikla tetejéről valaki a tájat fotózza. Kitűnően ránk lehetett látni)…
A napi program általában úgy folytatódott, hogy a partról visszaérve gyors zuhany, egy óra alvás után lesétáltunk a faluba vacsorázni. A napközbeni magány után jól esett az élet; próbáltam már ott is megfogalmazni a férjemnek, de Görögországban az a fantasztikus, hogy minden forte és vibrato, minden él, minden lüktet. Az ételeknek életízük van, a paradicsomnak mintha vére lenne, minden olyan duzzadó, kicsattanó, úgy csábít, hogy beleharapj. Ott nem lehet félgőzzel élvezni. Mindent megkóstolni, mindenbe belemarkolni, hideg sörrel a kézben hallgatni a nagypofájú fecskéket meg a kabócákat, csókolózni, összeizzadni, belemerülni a forró éjszakába a tengerparti homokban, azt lehet. Fulladozva röhögni hülyeségeken, vízipisztollyal kergetni a Férjet, girnyó macskákat halgerinccel meg rákmaradékkal etetni az étteremben.
Csodaszép volt az egy hét, tökéletes a kis bosszantó apróságokkal együtt (Férj a térde mellett a kocsit is meghúzta egyik este, szerencsére nem lett nagy baja, egy kis fényezéssel megoldható). Visszafelé a macedón-szerb határon az officer úgy érezte, hogy már régen szopatott meg magyart, úgyhogy szépen kérte a zöld kártyánkat. Mivel angolul csak annyit beszélt, hogy „green card”, nem tudtuk neki elmagyarázni, hogy nézze meg a hátsó rendszámtáblát, amin ott a pecsét. Félreállított, és már váratott vagy negyedórája, addig ott vakaróztunk a kocsiban a negyven fokban. Két másik határőr is felfigyelt ránk (ők voltak, akik átkutatták a csomagtartókat), el is indultak felénk; meggyőződésem, hogy ha már lúd, legyen kövér alapon ki akarták nyittatni a csomagtartót, meg egy kicsit akadékoskodni, amíg a zöldkártyás faszi eldönti, hogy mi legyen. Már belenyugodtam, hogy itt is ácsorgunk egy pár órát, mint Röszkénél, ki is szálltam, hogy kicsit kinyújtsam a tagjaimat, amikor is a közeledő páros meglátta a nagy hasamat. Egyikük oldalba lökte a másikat, mondott neki valamit, mire visszafordultak, és elsétáltak. Az egyik hátrafordulva még kiabált valamit a zöldkártyásnak, aki rám nézett, majd legyintett egyet, hogy mehetünk tovább. Volt szívük, nem akartak egy terhes nőt szívatni. A gyerek egyébként nagyon jól viselte a nyaralást, szépen mocorgott, nekem nem fájt semmim, pedig jó sokat gyalogoltunk naponta dombról le-dombra fel a melegben. A visszafelé út már rövidebb volt, bár a bokám meg a lábfejem egy kicsit feldagadt, amire hazaértünk, ezen vérig is sértődtem, de reggelre szerencsére elmúlt.
Hétfőn pedig, mint már írtam, befordultunk a célegyenesbe. Férj megtervezte a gyerekszoba-bútorokat és elküldte a rajzokat gyártásra, a kiságy kivételével, amit a svédeknél akartunk megvenni. Mielőtt elmentünk volna érte, még beugrottunk a nagy babaáruházba Budaörsön babakocsit nézni, és ott a Férj meglátott egy gyönyörű mózeskosarat a plafonra felfüggesztve. Ez lett a vesztünk, kiságy kilőve, neki az kell, mert az ő kislánya egy kis angyalként fog lebegni puha párnák fölött a mózesben, ez lesz az ágy, ilyen nincs senkinek. Szóltam neki, hogy azt maximum addig használhatja a gyerek, amíg meg nem tud benne fordulni, nem baj, akkor is. Majd akkor veszünk kiságyat, ezt meg használjuk másra. Jó, de akkor valahogy oldja meg, hogy ne csak ott himbálózzon, hanem rögzíteni is lehessen. Persze, megoldja, de akkor is ez kell. A Férjnél ez úgy van, ha rákattan valamire, akkor a jóisten se beszéli le róla, ráadásul még a megoldhatatlant is mindig megoldja (Naszreddin Hodzsa, mondom én), és végső soron nekem is nagyon tetszett az ötlet, még akkor is, ha nem praktikus, úgyhogy rábólintottam, és megvettük a mózest. A svéd rácsos kiságy várhat még pár hónapot.
A héten jön a gázos kazánt szerelni, ha végzett, elkezdhetjük a szobafestést és a szőnyegezést is. Az arculat végül három színből épül fel: halványlila, bézs és fehér. (Anyámnak elhintettem a színkódokat, ő majd szépen elpletykálja családilag, hogy ha valaki hoz a gyereknek valamit – úgyse lehet erről lebeszélni őket - , akkor az a három felsorolt szín egyikében pompázzon. Lehetőleg.) Ma (kedden), miután megírtam a posztot, vásárlókörútra indulok, egyrészt a szobából még hiányzó dekor kellékeket (konkrétan párnákat és képeket a falra), másrészt babaholmikat venni, bezzeganyás kelengyelistával a táskámban. A gyomrom akkora, mint egy mogyoró. Már nincs egész két hónap…
Iphigenia
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
