29. hét
Tudom (sejtem), hogy a legtöbben sztorikat szeretnek olvasni. Ha már terhesnapló, legyen eseményes, de ne túl felkavaró. Amolyan voltunk anyóséknál – hoztam szilvalekvárt – nehezen bírom a lépcsőt – a manócska rendesen mozgolódik és szépen fejlődik-típusú. Szimpatikus. A kismama langyos vívódásai, hogy azért magamra ismerjek. Nem túl rózsaszín, nem túl sötét. Nem tudok ilyennel szolgálni, velem nem történik semmi féligérdekes (még az sem). Néha egy-két aranyos vagy kicsit szokatlan epizód, azokat általában meg is írom. Mivel ilyen eseménytelenül telnek a napjaim, van időm gondolkodni. De minek?
Az általános nagy jóllét és hangtalan gyerekvárás közepette néha mégis befordulok egy kicsit. Talán az egyedüllét – elszoktam a társaságtól. A régi barátaim sem az igaziak már (vagy még). Amolyan ordenáré módon tréfálkozós, egymást basztatós csapat vagyunk, vaskosak és obszcének, néha. Régen felszabadult és manírmentes volt, illett hozzám, mostanában nem esik jól ez a fajta kommunikáció. Mert ketten vagyunk, és már ketten kapjuk a vicceket. Már kettőnk rovására megy. Azt meg én nem szeretem. Engem lehet, én kaphatom az ívet, nekem meg se kottyan. De őt nem hagyom, és egyik nem megy a másik nélkül. Szólok érte, akkor meg nem ugyanolyan, mindenki elkezd viselkedni. Az is zavar. Énmiattam ne viselkedjen. Szóval barátok csak külön-külön, és módjával. Jórészt magammal vagy a férjemmel beszélgetek, felszabadultan és őszintén. Ha másokkal kell beszélgetnem, abban mindig van valami kis szorongás az idegességtől, dühtől, felháborodástól vagy szomorúságtól, amit egy-egy ilyen beszélgetés okozhat. Nemcsak a barátok, hanem rokonok, félismeretlenek, félismerősök, idetévedtek, közértes egymásba botlások, partvonalról kiabálók…
Vajon miért van az, hogy a terhességről ezerféleképpen lehetne beszélni, és igény is van arra, hogy beszéljünk róla, mégis csupán sablonokat mondunk, amikre aztán megkaphatjuk a sablonhelyeslést vagy sablonítéletet? Mert mindegy, hogyan éled meg ezt az egészet, mindegy, mit teszel, valakinek a szemében mindig bűnös vagy. És akkor a valódi, legbensőbb érzéseidről még nem is beszéltél. Csak annyit mondtál, hogy néha megiszol egy pohár bort (sablon), máris rád sütik a felelőtlenség bélyegét (sablon). Vagy csak annyit mondtál, hogy soha nem iszol alkoholt, egy kortyot sem, még szilveszterkor is vízzel koccintottál terhesen (sablon), megkapod, hogy karót nyelt fapina, hősanya vagy (sablon). A terhességgel kapcsolatos bármilyen téma örvén válhatsz bűnössé. Mert mások mindig jobban tudják. Mert mások már átélték. Mert mások okosabbak. Mert mások ismernek valakit, aki. Vagy nem ismernek senkit, aki nem. Azok a mások, akik a saját terhességük alatt talán ugyanígy bűnösök voltak megint mások szemében, és ettől ugyanígy szenvedtek. Mégis olyanná váltak maguk is. Megmondókká, leckéztetőkké, figyelmeztetőkké, a jóakarat és a segítségnyújtás zászlaját magasan lobogtatva. De hiszen én csak. Nem értem, mi a bajod, én örültem volna, hogyha. És akkor még nem beszéltem az újságokról, fórumokról, blogokról, könyvekről, irányzatokról, amelyek általában szintén arról szólnak, hogy miért csinálod rosszul. Na, ettől egyszerre nyílik ki a bicska zsebemben, és támad sírhatnékom.
Veszem a bátorságot, hogy most egyes szám első személyben beszéljek, bár fogalmazhatnék általánosan is.
Van elég bajom anélkül is, hogy folyton bűnös legyek valamiért. Egyelőre úgy tűnik, a férjem és az orvosom az egyedüliek, akik szerint mindent pontosan úgy csinálok, ahogy nekem csinálnom kell. Semmit sem rontok el. Jó vagyok, ahogy vagyok. Akik szerint nem vagyok bűnös semmiben. Akik szerint természetes, hogy úgy érzek, ahogy, és azt teszem, amit. Az a döbbenet, hogy mind a ketten férfiak. És mégis ők azok, akiknek nem kell magyarázkodnom.
Egyrészt zsigerileg tudom, hogy életem legjobb döntése volt teherbe esni, a legjobbkor történt, és nagyon-nagyon várom a babát. Aztán ott van a másrészt, amiről nem beszélünk, mert nem illik. Nem a divatos, terhességkiforgató, nagypofájú, jól odamondogató másrészt, hanem az igazi.
Az, hogy nekem volt egy identitásom a terhesség előtt. Voltam valamilyen, és már nem lehetek olyan soha többé. A régi énem elveszett, de még nincs helyette új. Már nem vagyok nemanya, de még nem vagyok anya sem. Nem alapvető személyiségjegyekre, jellemre, életformára gondolok, hanem ténylegesen identitásra. Arra a biztonságra, amit azelőtt az „én” jelentett. Itt vagyok egy köztes állapotban, volt egy rendszerem, az elveszett, de még nem épült fel a másik rendszer. Ami persze lehet, hogy jobb, stabilabb lesz, mint a régi, de az is lehet, hogy labilis lesz és fájdalmas.
Nekem volt egy testem is a terhesség előtt. Nem volt tökéletes, de általában karcsú volt, és mindig ura voltam. Tudtam vele bánni. Engedelmeskedett nekem. Békében voltam vele. Most van egy másik testem, ami nem az enyém. Ami felett nincs hatalmam, ami irányít. Amit birtokba vettek és használnak. Én meg csak nézem, mert mást nemigen tehetek. Nézem zuhanyzáskor, nézem, ahogyan hullámzik a hasam, kiszállok a kádból, előttem hatalmas tükör, törülközöm és szembesülök magammal –aki nem én vagyok. Ez nem az én testem. Ezt csak úgy rám adták. Ez alatt ott vagyok valahol én is, a szüléssel majd az új test is levedli ezt az idegent, talán azzal az újjal majd könnyebb lesz együtt élni.
Nekem volt egy szexualitásom is a terhesség előtt. Tudtam, hogy mi a jó nekem, tudtam, hogyan és mit szeretek, és félelem nélkül tudtam átadni magam a saját testemnek, a másik testének. Rábízhattam magam magamra. Képes voltam magam a férjem szexuális vágyának tárgyaként identifikálni. Magabiztosan működtem a saját és a másik vágyának kölcsönhatásában. De ez a stabil szexus kicsúszott az irányításom alól. Annyira kicsúszott, hogy nincs. Valami újnak kell jönnie, valami változásnak, újratanulásnak, ami még nem jött el, és én nagyon zavart vagyok néha. Ilyenkor kell a férjem, nagyon kell, aki helyettem is szereti ezt a nem régi-nem új, átmeneti nőt. A vicc az, hogy neki van türelme hozzám, nekem nincs sokszor magamhoz. Akarom, hogy minden úgy menjen, mint eddig, de hát nem mehet úgy, hiszen a testem nem ugyanaz, és sem ugyanaz vagyok, az egész helyzet nem ugyanaz.
A gond csak ott van, hogy mindez a nem ugyanaz – tőlem függetlenül megy végbe. Asszisztens lettem a saját életemben. Anyám volt ma nálunk látogatóban, erre terelődött a téma. Valahogy belekezdtem, hogy úgy szülnék már, mert a testem mintha nem lenne az enyém, és ez néha olyan ijesztő… és akkor leállított. Hogy ne is folytassam. Ő pontosan ugyanígy érzett. És sorolni kezdte, szinte ugyanazokat, amiket fentebb írok. Én meg döbbenten néztem. Miért nem beszéltek erről? Miért nem mondjátok ezt el? Hogy amíg arról van szó, hogy én mint terhes nő, addig semmi gond. De én mint X. Y.? Hát nem természetes, hogy maga a terhesség – már ebben a szakaszában, legalábbis nekem mostanában kezdtek ilyen érzéseim lenni – egy kisebbfajta sokk? Miért baj, hogy néha nehéz, lelkileg is? Akkor is nehéz, ha könnyű és gyönyörű.
De erről nem beszélünk, mert mindig lesz, aki annyit fog fel csak ebből, hogy hiszen ezt vállaltad, most mit nyavalyogsz. Mindig lesz, aki nem érti, hogy fogalmam sem volt, mit vállalok, és egy egyáltalán nem jelenti azt, hogy megbántam, vagy hogy visszacsinálnám, sőt. Mindig lesz, aki szerint ez nyavalygás. Nem, nem nyavalygás, ezek a tények, ezek az én tényeim. Nem panaszkodás, hanem megállapítás. Ez nekem ilyen. És ennek nincs köze a babához, akit nagyon várunk-vágyunk már, neki is nehéz lesz. De neki lesz annyi helyzeti előnye, hogy már azt az új nőt fogja csak megismerni, aki vele együtt megszületik. Az átmeneti, az nekem jut, meg a férjemnek.
De nem beszélek erről, mert mindig lesz, aki jobban tudja. Akinek ráadásul még ez és ez is a baja volt, jaj, de tudja irigyelni a problémáimat. Vagy épp ellenkezőleg, akinek mindez meg sem fordult a fejében, és a baba-mama egység, na, az valami. (Mintha mindennek a baba-mama egységhez lenne bármi köze!) Mindig lesz, aki bezzeg, vagy aki bezzeg nem. Mittudomén. Mindig lesz, aki nincs a helyemben, de helyettem tudja.
Iphigenia
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
