21. hét

 

Infantilizálódok. (Van ilyen szó?) Elmondom, hogyan kezdődött. A Férjjel még terhességem hajnalán megegyeztünk abban, hogy csak az utolsó pillanatban vásárolunk be a gyereknek (utolsó pillanat alatt az utolsó hónapot értettük). Ezt be is tartjuk. Arról viszont egyáltalán nem volt szó, hogy nem mehetünk be bababoltokba, vagy nagyáruházak gyerekosztályára nézelődni.

Az csak a kezdet, hogy a nagy svéd áruházból minden alkalommal elhozok valamilyen plüssállatot, azzal az indokkal, hogy X vagy Y kisgyerekének lesz ajándékba, ami tulajdonképpen valóban igaz, hiszen X vagy Y tényleg megkapja tőlem az érintett tárgyat. Mindamellett kezdett az a fura érzésem lenni, hogy valójában a saját gyerek részére való plüssvásárlási vágyam ily módon tör felszínre. Ebben akkor lettem biztos, amikor a madaras teszkóban, nagybevásárlás közben ellenállhatatlan vágyat éreztem egy buborékfújó iránt. És megvettem. Magamnak. Ezúton üzenem azoknak a békésen autózó polgároknak, akiket a dugóban előttük haladó kocsiból rejtélyes módon elöntenek a buborékok, hogy az én vagyok, és csak örömet szeretnék szerezni (Férj közben visítva röhög a volán mögött). Illetve így szoktam megköszönni, ha beenged valaki maga elé. Jó játék!

Következő lépcsőfok: a Férj látott az egyik üzletben egy gyönyörű kismamaruhát, és úgy érezte, hogy szívesen látna benne engem is, úgyhogy másnap elmentünk megvenni. Hatalmas bababolt, minden, ami szem-szájnak ingere. A ruhát felpróbáltam, tényleg nagyon szép, jól is áll, fizetünk, indulunk. És akkor egyszer csak megláttam őt. Egészen pontosan őket. Egy szép kövér gumikacsát, szárnyai alatt két gumi kiskacsával. És rákívántam. (Közben a normális, intelligens énem legbelül tudta, hogy a vég közeleg. Sose voltam százas, de ez…) Viszem a pulthoz, eladónő vigyorog, hogy „Hát igen, egy kisgyerek sem nőhet fel gumikacsa nélkül!” Mire én: „Érdekel is engem a gyerek, nekem lesz.” Az eladónak nem volt több kérdése. Én pedig egy kis gumikacsalád (tudom, hogy rettenetes poén, de nem bírtam kihagyni) boldog tulajdonosa lettem. Kiraktam őket a fürdőkád szélére, és valahogy olyan érzésem lett tőle, mintha gyerek lenne a lakásban… Azért odáig nem süllyedtem, hogy velük is fürödjek. Még.

Viszont a Férj sem marad ki a hülyegyerek-viselkedésből. Épp nálam héderel két plüss – egy kutya és egy cica (az egyik kisfiúnak, a másik kislánynak lesz ajándékba). Egyik reggel arra megyek ki a hálószobából, hogy a kutya az ebédlőasztalon dugja a cicát. Mint kiderült, abból a megfontolásból, hogy én elmeséltem egyszer, hogy nagynéném kicsi korában azt hitte, a kutyák a fiúk és a macskák a lányok. Hát így éldegélünk mi, ilyen baromságokkal kompenzálva, hogy a fogadalmunk miatt nem vásárolhatunk gyerekholmit. Egy szóval sem állítottam soha, hogy normálisak vagyunk!

Elkezdődött viszont egy olyan, megállíthatatlannak tűnő folyamat, amit nagyon nehezen tolerálok. Ennek több vonatkozása is van. Az első a hasfogdosás. Egyelőre idegenek még nem csinálják, bár előrehaladottabb állapotban lévő sorstársaktól és friss anyukáktól hallok olyan rémtörténeteket, hogy a liftben az idegen rácuppan a pocakra, „kisfiú lesz vagy kislány?” felkiáltással, kérdezés nélkül. Ez állítólag nem egyedi és különleges eset. Nekem eddig még csak barátok és közeli-távoli ismerősök csinálják. Illetve csinálnák, mert nem engedem. Ezen érdekes mód mindenki meglepődik, van, aki meg is sértődik, pedig csak annyi történik, hogy amikor lendül a kéz a hasam felé, én hátralépek egyet, és kedvesen annyit mondok, hogy „légy szíves ne fogd meg a hasam, nem szeretem”. Nem értem ezt a szokást, nem állatsimogatóban vagyunk, a terhes nő pedig – szerintem – nem köztulajdon. És sem csináltam soha senkivel. Mindegy, elhatároztam, hogy amíg tudom, tartom magam ahhoz, hogy az én hasamat a férjemen kívül senki ne simogassa, közeli családtagok és barátok se nagyon, ha egy mód van rá.

A másik, amit megfigyeltem, hogy az emberek hozzám is gügyögni kezdtek. A következő szavaktól, kifejezésektől áll fel a hátamon a szőr, a lista egyre bővül: első helyen áll a pocaklakó – rettenetesen modoros, nyálas, szépelgő kifejezés. Szétszakad tőle a fülem. Második helyezett: babóca. Nem, nem és nem vagyok hajlandó babócának hívni a gyereket. Ha valaki mégis ezzel a szóval illeti őt, csak nyelek egyet, de belül nagyon, nagyon fáj a nyelvérzékem. Megosztott harmadik: áldott állapot. A Bibliában meg egy-két irodalmi műben oké. Élőbeszédben – szerintem – nem oké. Nem szeretem a szépelgő kifejezéseket. Bébi – és mikor érkezik a bébi? Brrr. Szörnyű. Aztán még: többes szám. „Mi most voltunk ultrahangon, és szépen megmutattuk a kis puncinkat! És ti?” – A dokit biztos felvillanyozta volna, de én inkább nem mutogattam.

Nem folytatom, pedig tudnám. Különben, tudom: még csak most jön a java. Egyet viszont meg tudnék szokni. Imádom, hogy nem menstruálok. Pont a napokban gondolkodtam, hogy mikor is jött meg utoljára (december), és közben szinte fel sem tűnt, hogy hónapok óta nem szenvedek tőle. Ezt el tudnám viselni. A Férj szerint úgy lehet megoldani, hogy ha megszületett a gyerek, gyorsan csinálunk még egyet. Aha, más izéjével könnyen veri a csalánt... Viszont a szeptembert egyre jobban várom!

Iphigenia