16. hét
Na jó, mégiscsak ruhát váltottam. (Nem hiszem, hogy felvonultatom az egész ruhatáramat, de akkor is kényelmesebb már a mamanaci, mint a többiek.)
A múltkor véletlenül kifelejtettem, hogy a babák nem is csak babakocsit kaptak. Mekkora egy önző dög vagyok, mindig csak én járok a fejemben… Megérkezett hozzánk egy halom babaholmi. Keresztanyám lelkendezve lepakolta a padlást, szerintem még valahol erényövet is találok benne. Minden van. Unokatestvéreim 9 és 7 évesek. Egy fiú és egy lány. Azt hiszem, a lehető legjobb párosítás. Egyelőre csak a 0-6 hónapos korukig vagyunk ellátva holmikkal, de ez is óriási segítség. Néhol még egyforma ruhácskák is vannak. Értem ezalatt, hogy pl. kórházból hazahozós szett kékben meg zöldben, kis napozók szintén kékben és zöldben, egy halom egyforma body csak más-más matricával az elején. Fürdőkád, pelenkázó, stb. Rám gondolva pedig kabát, ami igaz, nem terheseknek való, de kényelmesen el lehet férni benne egy darabig, melltartóba betét, eldobható bugyik, hasfogó és barátai. Kezd egyre komolyabbá válni a dolog, ahogy egyre több ilyen holmit látok magam körül. Csak az érzések furák.
Mindig is szerettem volna gyerek(ek)et, de úgy igazából még most sem érzem elég felkészültnek magam. Bár nem tudom, azt hogy kellene. Természetesen nagyon örültem, mikor kiderült, hogy már nem vagyok egyedül a testemben, az, hogy meg egyszerre hárman lettünk, megfogalmazhatatlan. De valahogy még elmaradnak az ösztönszerű dolgok. A rózsaszín cukros takonyban sem gázolok derékig. Kicsit felvont szemöldökkel nézem/olvasom néhány kismama „ömlengését” a terhességgel kapcsolatban. Vagy csak megint én vagyok rosszul összerakva. Egyszer gyakorikérdések olvasgatása közben erre a kérdésre bukkantam: „Ti szundi közben szoktatok a pocitok alá szopipárnát tenni?” Totális sokkot kaptam, az agyam kihagyott 3-4 perc működést. Nem tudom megmagyarázni miért, de kiráz a hideg a poci szótól, és a kistestvérétől, a pocaklakótól. (Anyum pont tegnap mondott egy viccesebb kifejezést a poci szinonimájára – pockok vacka. Kellemesebb a fülemnek.)
Lényeg a lényeg, nem érzem magam kismamának. Minden úgy van még, mint azelőtt. Na, jó, kicsit nagyobb a nadrágom. A hasam édibédin növöget, de a melleim miatt eddig sem sokat láttam belőle, és most is csak olyan felülről, mint egy jóllakott óvodás az uzsonna után. A babák mozgását sem tudom konkrétan beazonosítani. Pár hete éreztem valamit, ami nem szokványos volt. Nem bélmozgáshoz hasonlítanám, hanem mint mikor az ideg rángatja a szemem. Csak belülről, és ott, ahol a gyerekek vannak. Rögtön meg is örültem, juhé, most minden más lesz. Aztán ugyanilyen érzés volt utána a vádlimban is. De a legjobb biológiai tudásomat felelevenítve is azt kell mondjam, hogy ott tuti nincs gyerek. Kettő meg pláne. Úgyhogy jelenleg még azt sem tudom, hogy az A és B babákat érzem-e néha, vagy csak rángatózok. Jaj, de… Egyszer tuti ők voltak. Ültem a fotelben, ölemben a laptoppal. Egyszer csak nagyon kellett pisilnem. Mint mikor amúgy is tele van a hólyag, és elkezdik nyomkodni. Aztán pár másodperc múlva elmúlt az inger. Furcsa volt, felkaptam rá a fejem. Aztán megismétlődött a jelenet, utána meg vagy kétszer. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy valamelyik baba, gondolom az A (vagy a B) két lábbal tapossa a hólyagom, hogy „Keljél már fel, sétálni akarunk!” De mozgást akkor sem éreztem.
Egyszer volt egy vicces dolog is, bár ezen inkább csak én röhögtem. Feküdtem az ágyon, olvastam épp. Aztán meguntam, és a hátamra fordultam. Akkor éreztem először a „súlyukat” Mintha egy vizespalack lett volna a hasamra kötve, ami oldalfekvésben nem okoz különösebb problémát, de háton már nyomja a hasat. Vagy mikor valaki nagyon sokat iszik egyszerre (csak vizet, alkohollal más a helyzet) és lötyög utána a gyomrában a cucc. Annyira érdekes volt maga az érzés, hogy rögtön elkezdtem forgolódni oda-vissza. Közben meg rám jött a röhögés, hogy lebeghetnek odabent, és hogy azt sem tudják, mi van. Felhívtam T-t, elújságoltam mi történt, aztán ő nem találta annyira viccesnek, hogy szétlötyögtettem őket.
Szóval fura. Tudom, hogy vannak, de mégsem érzem őket. Nem feltétlenül fizikai értelemben véve. Vagy ha jól belegondolok, magam sem tudom igazán, hogy akarom gondolni. Totális megsemmisülés. Amúgy is olvastam a megyei napilapban, hogy a terhes nők agya állítólag 9 százalékkal csökken (ha jól rémlik, a méretére célozgattak) ami csak szülés után jó pár hónappal áll csak vissza eredetibe. Akkor az enyém már 18 százaléknál tarthat a zsugorodásban. Így nem csoda, ha meghülyültem, és magam sem tudom, mit akarok. (Mondjuk ez egy átlagos májusi délutánon sem meglepő.)
Itthon azért próbálom magam nyomon követni, és megerősítést szerezni, főleg T-től. Ezért szegénynek kb. 5-10 percenként felhúzom a pólómat, hogy „ugye már nőtt?” Amire ő készségesen bólogat, hogy „Igen, az előző 5 perchez képest látványosan!” Ettől én megnyugszom, és mindenki boldog.
OriasCJ
