21. hét
Hullámvölgyben élek mostanság. Egyik nap minden nagyon jó, boldog vagyok, semmi sem tud elszomorítani, másik nap meg minden összejön, és már a dühtől sírok. Jó, még csak egyszer fordult elő, és lehet már amúgy is rám fért…
Az elmúlt 2 hétben többet nézegettem magam a tükörben, mint az elmúlt 5 évben összesen. Azt tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy tükör előtt illegő-billegő tündibündi, sőt én már túlságosan is átestem a ló túloldalára. Valószínű ez azért van, mert nem annyira tetszem magamnak. Így nem is csorgatom magamra a nyálam. A nagyon muszáj dolgokat meglesem – hogy van-e fogkrém-maradvány a fülemen esetleg, vagy a hajam nem rémiszti-e meg a többi embert – és ennyi. De most óriási felfedezést tettem. Ha nagyítóval keressük, akkor van ám jó tulajdonságom is, és az egyik, amire büszke vagyok, hogy minden rosszban meglátom a jót, és ezen felül még örülni is tudok neki.
A múltkor beszámoltam már arról, hogy mennyire nem csípem az óriásmelleimet. A fájdalmak, a drága melltartók, a szűk-bő felsők, a sportolás korlátozása, stb. Viszont, amit imádok/imádtam benne, (nem, nem a férfiak ámulatba ejtése) hanem hogy a nagy mellekhez képest a hasam szinte lapos-kockás fitness hasnak tűnt. Persze nem volt az, némi felesleg volt rajta, de a tekintetek egyből mindig fentre vándoroltak, még a sajátom is, egyébként sem láttam soha a hasam fentről, és senkinek sem tűnt fel az a kis csúnyaság. Ez volt eddig. Most viszont megnőtt a hasam, igaz, jó szándék vezérelte, mert tele van babákkal. Szóval a héten jött a felfedezés, belenéztem a tükörbe. Már akkora a hasam, hogy a melleim „pindurinak” tűnnek mellette. Ez annyira megtetszett, hogy akárhányszor elmegyek a tükör előtt, mindig elidőzök egy kicsit, és kuncogok, hogy mekkora optikai csalódást okozok magamnak. Elújságoltam gyorsan a férjemnek, aki viszont arra a megállapításra jutott, hogyha nem lennének ekkora melleim, akkor a hasam már rég ijesztő méreteket öltött volna, mert inkább kisebbnek tűnik a nagy mellek miatt. Végül is, nézőpont kérdése.
Elkapott az álmatlanság is. Valamiért mikor aludni kellene, addigra kimegy az álom a szememből. Két szemvillanás alatt végignéztem a Váratlan Utazás összes évadát, meg jó pár mesét. Egyik nap már annyira unatkoztam este az ágyban, hogy óriási ötletem támadt. Előzményként: nagyon szerettem hason aludni, és annál jobban utáltam háton. De mivel most már hason nem lehet, ezért maradt az oldalfekvés. Ott is csak a jobb. Ez a kényelmesebb. Szóval megjelent a gonosz énem, és egy sátáni kacaj kíséretében átfordultam a bal oldalamra. Mert megfigyeltem, hogy azt a gyerekek nem szeretik, és másodperceken belül elkezdenek teperni. Mivel aznap nem éreztem őket valami sokat, így gondoltam unaloműzésnek ficánkoltatom őket kicsit. Annak rendje és módja szerint el is kezdtek taposni, én pedig kuncogtam, hogy milyen eszes vagyok. Mikor megesett rajtuk a szívem, visszafordultam, hogy mégis pihenjenek, ha akarnak. De addigra beért vérszomjas bosszújuk, és eszük ágában sem volt szenderegni, inkább jó fiúkhoz képest kezelésbe vették a hólyagomat, és összes belső szervemet, és focizni tanultak. Megérdemeltem. Nem aludtam el továbbra sem. Viszont elérték azt a szintet, hogy a férjem is érzi őket, nagy öröm kíséretében. Kár, hogy csak imitt-amott érzi még, amikor épp jó az időzítés. Mondtam is neki, hogy mennyire sajnálhatja, hogy nálam vannak 0-24-ben a cukik, mert olyan jó érzés. (Tudom, ez is csak ideig-óráig, mert utána vissza fogom ezt még sírni.)
Viszont az elmúlt hét számlájának ellenoldalára elég sok mindent lehet írni. Például, hogy a konyhában csak kárt okoztam. Egyik nap 2 poharat is eltörtem, csak a szerencsén múlt, hogy a kedvenc bögrém is oda nem veszett. Minden a földön landolt, megégettem a kezem, leégettem a nyelvem. A kádban majdnem eltaknyoltam zuhanyzás közben, a cserépkályhát viszont már csak ülve tudom megpakolni. A kiskutyám egyik nap beszökött, mert miért ne. Én voltam a hülye, az ajtót nem kulcsra zártam, hanem csak úgy becsuktam. Az eredmény egy lehugyozott ágy lett, és 2 óriás sáros mancs az ebédlőasztal tetején… A dvd lejátszóm kezdi felmondani a szolgálatot, és nincs internetünk sem. (Nincs itt az albérletben előfizetésünk, mert találtunk egy free wifi-t. Viszont napok óta nincs meg a jel.) Úgyhogy jelenleg azt sem tudom, hogy küldöm el a naplót. Sikeresen rácsaptam a kocsiajtót a kezemre. Utazhatok haza, pedig nagyon nem volt tervbe véve egy plusz 200 km-es kocsikázás ünnepek előtt, mert ha azt akarom, hogy valami rendesen legyen elintézve, akkor magamnak kell csinálni.
És hogy ezekben mi a jó? Gondolom az, hogy sokkal rosszabb már nem lehet. Mindjárt itt a karácsony, már nagyon várom. Megvettük első közös – nagyon szép – fánkat, és végre 4 hét nyomozás után egy karácsonyi vásáros sufniban megleltük a fehér boákat is, amikre úgy vágytam. Az ünnepi menühöz is sikerült mindent beszerezni, és már azt a ronda igazolványképes – ránézésre 5 év letöltendő – jogosítványomat is kézhez vehettem. Úgy néz ki, a költözés is ripsz-ropsz el lesz intézve. Persze ez már a jövő zenéje, idén még a fenekünkön maradunk.
Férjem is felfedezte a kismamapárna jótékony hatásait. Kicsit lelkiismeret-furdalása volt, mert elaludt rajta, de annyira kényelmesnek találta, hogy úgy maradt. Így macikás párna helyett (egyébként találtam rajta kiskutyát is) átnevezem „mindenkinek mindenre jó párnára”.
OriasCJ
