18. hét
A héten két dolgot csináltam utoljára. Legalábbis átmenetileg. Az egyik a kettő közül az a tömegközlekedés. Ugyanis múlt hét elején sikeres forgalmi vizsgát tettem. Saját magamat meglepve elsőre sikerült. Innen is puszilom az oktatómat, a fény ragyogja körbe azt a cukorfalat lényét. Hálám örökké üldözni fogja. Mivel én eléggé antiszociális vagyok, az első 3-4 órán folyamatosan arról faggattam, hogyan bírja, hogy ennyi idiótát kell tanítania, mint én. Azt mondta, szereti csinálni. Úgy is csinált, mint aki szereti. Mindig halál nyugodt volt, kedves és biztató. Soha nem ordított velem, nem tolt le semmiért. Ha valamit rosszul csináltam, akkor csak rám nézett szomorúan, és közölte: „Ildikóóóóóóóóóó!!! Ne bántsd már azt a szegény váltót, hát fáj neki…” De én néha mégis bántottam. És ő nem fogtam meg a fejem a hajamnál fogva, és nem ütögette bele ütemre a dudába…
Szóval sikerült, és nagyon megkönnyebbültem, hogy innentől kezdve tényleg kerülhetem a buszt. Pedig 12 évig lelkes használója voltam. Imádtam, de tényleg. Nagyon tudtam hasznosan tölteni rajta az időt. Középiskolás koromban inkább csak evéssel és dumálással. Főiskolás koromban már néha tanulással is. Mióta dolgozom, azóta pedig számtalan könyvet kiolvastam. Többet többször is. Amikor épp egyiket sem csináltam, akkor édesdeden aludtam. Néha úgy, hogy arra ébredtem, hogy egy kátyúba belemenvén a fejem tökéletesen visszhangozva koppant az ablaküvegen. De a legszebb az volt, mikor olvasás közben aludtam el, és arra ébredtem, hogy egy „rándulást” követően eldobtam a könyvet a kezemből. (Mint Mr. Bean a vonatozás közben, zoknival a fülében)
Na, de mióta beköltöztek a babák, azóta én kevésbé lettem toleráns, és pattanásig feszülnek az idegeim. Hozzámérnek az emberek, büdösek, krákognak, bunkók, nem is sorolom, mert 10 oldal múltán is erről írnék. Szóval irtóztam már felszállni az eddig szeretett buszra. Alig tudtam lenyugodni egy-egy utazást követően. De muszáj volt bírnom, máshogy nem jutottam el dolgozni.
Viszont itt a másik dolog, amit befejeztem. A munka. Pénteken volt az utolsó munkanapom – ahová busszal kellett járni. Már úgy vártam, mint a messiást. Számoltam visszafelé a napokat, vágtam a centit. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy vége az 5 órás kelésnek, nyugalom lesz és béke, és nem kell többet buszoznom. De ahogy közeledett a november vége, úgy változtak át az érzéseim, nem biztos, hogy én ezt akarom. Belegondoltam, mit fogok én egész nap csinálni otthon? 24 órában nem lehet pihenni. Tudom, lehet főzni és mosni és takarítani, de akkor is, teljesen más életforma vár rám most évekig. Ráadásul azon kevés emberek közé tartozom, akik imádtak bejárni dolgozni. A munkám a hobbim volt, így könnyű. Ennek tetejében nekem jutottak a világ legszeretetreméltóbb kolléganői. Egy kis családot alkottunk, akikkel az ember búját-baját, örömét megoszthatja. Nagyon fognak hiányozni. És ha erre gondolok, akkor már nem is tűnik olyan szörnyű dolognak a tömegközlekedés… De ennek most akkor is vége. Lezárult egy szakasz az életemben, és ezt most nagyon sajnálom.
Hogy vidámabb dolgokról is essen szó: a babák megkapták első játékaikat. Kolléganőktől és kollégától kaptuk ám. Tudják, hogy én személy szerint nagyon birkamániás vagyok. (Van mindenem, amiből létezik barikás – bögre, bugyi, ágynemű, ágytakaró, pizsama, toll, szájfény, napló, zsepi, szalvéta, porcelán, rengeteg plüss, papucs, stb… De nem tolom mindenki arcába, csak vannak, némelyek elrejtve, mert annyira nem cuki felnőtt embernek barikás táskával teperni a munkába.) Ezért kaptam, vagyis a babák, 1-1 játékot. Egy alvókendő féleséget, természetesen édesen puha birkával, aminek rágcsálható az alja, illetve egy felhúzható zenélős birkát, ami szintén szuperpuha. Egyszerűen nagyszerű, egyformák, mégis különböznek. Nagyon örültem nekik, és alig bírom megállni, hogy ne bontsam ki, és ne aludjak velük… Biztosan nagyon hülyén néznék ki, ha este egy puha birka alját rágnám nyugtató zenére. Gondolom, a gyerekek sem örülnének neki, ha idő előtt tönkreteszem a játékukat. Majd mikor megkapják, elmondom nekik, hogy ezeket bizony a legjobb munkatársaktól kapták, és vigyázzanak rá nagyon.
Közeledik a karácsony is. Még nyáron úgy terveztük, hogy a karácsonyt kettesben töltjük – legalábbis az elejét – mert az elmúlt évek alatt ez még nem sikerült. Igaz most sem nagyon fog, de azért ez teljesen más. Nyáron még arról álmodoztam, hogy legkésőbb karácsonykor várandós lehetek, és örülhetünk az ajándékunknak. Közben pedig rettegtem, hogy valami mégsem úgy lesz, ahogy én azt elgondoltam, és lerágtam a körmöm a könyökömig. Ehelyett hamarabb kiderültek a dolgok, és olyan boldogság járja át a szívünket, amit igazából meg sem tudok fogalmazni. Lehet befekszem majd a fa alá, és kibontom magam, mert ennél szebb karácsonyunk már csak jövőre lehet…
OriasCJ
