20. hét
Bizony-bizony, már kettessel kezdődnek heteim számai… De még nem igazán ért el a tudatomig, hogy ez a félidő. Hogy repül az idő! Mindig olyankor, mikor valamit nagyon élvezek. Mert most az van, öröm és boldogság.
Viszont a terhességnek vannak ám árnyoldalai is. Kezdve azzal, hogy míg a várandós anyák többségének – legalábbis a környezetemben – megszépül a haja, nekem valami oknál fogva ez nem adatott meg. Alapjáraton elég dús hajkoronám van. Jha... Van… VOLT! Elmentem a fodrászomhoz, az évben biztos, hogy utoljára, legközelebb meg lehet csak a következő évezredben jutok el. A fodrász letörve, mint a bili füle, megkereste tekintetem a tükörben, belemarkolt a hajdan volt hajzuhatagomba, és megkérdezte, hogy „Ugye hullik a hajad? A múltkor mintha itt több lett volna…” Szóval már letagadni sem tudom. Még van mit fésülgetnem, de ha így haladok, jobban teszem, ha fésű helyett inkább borotvával kötök barátságot. Pedig olyan szép volt…
A másik, amiben viszont biztos voltam, hogy nem úszom meg, azok a pattanások. Tiniként is olyan voltam, mint aki ventillátor elé állt, és belefostak, nem is igazán nőttem ki teljesen belőle. Mindig előjött egy-kettő. Most meg úgy rügyezek, mint tavasszal a fák. Csodálom, hogy a méhek még nem vettek üldözőbe, hogy beporozzanak. Sebaj, a bibém amúgy is foglalt… De míg tini koromban piros pettyek az arcomra korlátozódtak, most azért fel-feltünedeznek a mellkasomon, néha a hátamon is. Így most már tényleg el kell mennem kozmetikushoz is. Az aranykezű szakemberem az esküvőnk napján azt mondta a férjemnek, hogy legközelebb ő vigyen a szalonba, de úgy, hogy már terhes leszek. Hát most majd adok az élvezeteknek… Jól betuszkolom magam az ajtón, és lehet ámulni. Így teljesüljön minden kívánsága.
Szóval eljött a változások ideje. (Fúj, mint valami rossz politikai kampány.) Anyukám elkezdte kimosni az örökölt babaruhákat. (Mert a cuccok még ott vannak, mi meg nem, és felajánlotta, hogy ő szépen kiválogatja, mossa és vasalja, én meg megköszöntem.) A gond ott kezdődik – na nem nekem – hogy csak a babaruhákkal foglalkozik szinte. Akárhányszor megyek haza, még a szekrény tetején is tipegők száradnak, az otthoniak ruhái meg a szennyes kosárban tengetik unalmas napjaikat. Mert hát ugye a kisruhákat rendbe kell hozni, meg az izgalmasabb is. Apukám továbbra is faragja a hintalovat. Azon morfondíroztunk, hogy milyen érdekes, apának teljesen másképp viselkedett, mint már most nagypapának. Mi csak úgy voltunk, „szükséges rossz” szinte, nem nagyon játszott, nem nagyon nevelt minket. Inkább anyára voltunk utalva. Esztergált nekem egy famikrofont, olyan 4-5 éves lehettem. Természetesen húgom örökölte, ő is elvolt vele évekig. Aztán szinte ennyiben ki is merült a velünk foglalkozás. De a miniatűröknek már most hintalovat farag. Meg bölcsőt is akart, de arról lebeszéltem. Meg arról beszél, hogy viszi majd el sétálni őket, meg mit fog majd velük csinálni. Nagyon érdekes, anyukám apukája volt hasonló alkat. A gyerekeivel nem nagyon foglalkozott, de az unokáival annál inkább. Lehet, már több idejük van rá? Vagy érettebbek lettek? Vagy csak megkomolyodtak? Mindenesetre elég érdekes.
Kiskutyám is érzi, hogy valami nem a megszokott. Kiskutyáról tudni kell, hogy ő egy mutáns border collie, valójában egy zsiráf és egy medve keveréke. Ha leül, akkor az orra hegye pont a bordáimat súrolja, ha felágaskodik, akkor egy bécsi keringőt is tudnék vele lejteni, olyan magas. Szeleburdi, még csak 2 éves lesz. De az elmúlt hetekben ő is jobban odafigyel rám. Nem ugrál, nem akarja lepacsizni a hasam, és ami a legfurább, nem szagolgatja a hátsómat, hanem most a hasamat kezdte el… Oda szokta nyomni az orrát, és néz. Óvatosabban megy el mellettem, nehogy megijedjek és elessek, aztán vergődhetek én a járdán, mint egy teknősbéka a páncélján, mert úgysem fog felhúzni. Szóval engem még a kiskutyám is a tenyerén hordoz. (Ettől függetlenül még mindig huncut, és tud bosszús pillanatokat okozni. Anya azt mondta, hogy eddig még csak azért nem töltött le filmeket a netről, mert nem adtuk neki oda a számítógépet. Ha kicsit nem figyelnék rá, szerintem elszedné a pénzemet is, és venne magának whiskast. Vagy mit.)
Egyébként minden a legnagyobb rendben. Nagyon jól érzem magam, és ez minden egyéb mellékhatást feledtet. Nem érdekel, hogy alig van hajam – legalább könnyebb összefogni –, nem érdekel a bimbózó fejem – legalább nem csak unalmas síkság van a homlokomon –, nem érdekel, hogy csak a zongorába kapaszkodva tudok felülni az ágyon – legalább izmosodik a karom –, nem érdekel, hogy a már 85/G-s mellemből naponta kikíváncsiskodik az előtej, és minden pizsimet összemaszatolom – legalább mindig van valami vicces folt a pólóimon –, nem érdekel, hogy most már tudom, milyen lehet, ha az ember fia sörhasat növeszt, és nem látja a pöcsét – legalább később nem akarok majd sörhasat növeszteni –, stb.
A legények is egyre ügyesebbek. Kis erőspisták. Érdekes az éjszaka közepén arra ébredni, hogy valószínűleg B baba eltörte a kislábujját, akkorát rúgott a lengőbordámba. (Vagy valahová oda.) Azt is szeretem, hogy A baba olyan hisztis, hogy nem hagyja filmezni a tesóját, mert amint rávetül egy kis UH fény B-re, ő fogja és rámászik, és eltakarja. Most vagy azt akarja, hogy csak őt nézzük, vagy félti az öccsét/bátyját. Meg fogom őket csócsálni, ha kijönnek. (Persze még maradjanak bent.)
Szóval dübörög az endorfin, odáig vagyok meg vissza, már elértem a kipihent szintet, nem vagyok fáradt, és élvezem a várandósság minden percét. MÉG. Aztán tudom, hogy majd a pokolba is fogom kívánni, de most ez van, és én ennek örülök. T meg annak örül, hogy én örülök. Ez aztán a heppi end, mi?
Sétálgattunk egy multiban, és rátaláltam „a” kismamapárnára. Hogy mekkora okos ember volt, aki ezt kitalálta, de komolyan. Ha lehetne, neki is adnék valami Nobel-díjat. (Ha rajtam múlna, már nagyon sokan kaptak volna.) Még cipekedni is kényelmesebb, ha a hónom alá csapom. Az alvás vele mennyei. Keresztrejtvényhez ideális. Még akkor is haláli jó, mikor nincs is velem. És én még azt hittem, hogy a memóriahabos anatómiai párnánál nincs jobb az alváshoz. De így, hogy kombináltam a kettőt… egyből olyat álmodtam, hogy le sem merem írni… Ha ezt előbb tudom, már rég beszereztem volna. Mondjuk 4-5 éve. De hozzám mindig minden csak késve jut el. Szerintem ez a párna örök barátom marad. Macikás párnának fogom hívni. Mert sima huzatosat nem lehetett ám kapni. Csak macikásat. Kék macikás, sok macikás, sárga macikás, illetve fiú-lány macikás párna volt a választék. Az utóbbinál maradtam. Kár, hogy nem volt barikás, talán majd egyszer varratok rá… Akkor majd a barikák is heppik lesznek.
OriasCJ
