17. hét
A múlt héten három említésre méltó dolog történt velem/velünk. Végre valami.
Az első, hogy sikerült bezsebelnem – remélem az utolsó – SZTK-s förmedvényt, mert élménynek nem nevezném. Tudni kell, hogy sok rágódás után végül is a SOTE I-re esett a választás, további hánykolódások után és vért izzadva meglett az orvos is, ahová ugyan bejelentkeztem magánra, de időpontot csak a 16. hét végére kaptam, így kénytelen voltam az AFP-t még az SZTK-ban megcsináltatni, hogy ne maradjak le semmiről. Múltkor a nőgyógyász tájékoztatott, hogy a várandós ambulanciára nem kell bejelentkezni, csak húzzak sorszámot a falról. Ennek rendje és módja szerint én húztam is. Mikor kijött az asszisztens – egyem a szívét a kedvesnek – elkezdett velem ordibálni a folyosó közepén, hogy nekem túl kicsi a hasam az NST-hez, mit akarok ott. Mikor higgadtan elmondtam, hogy a doktor úr mondta, hogy húzzak számot, akkor flegmán és megvetően közölte, hogy nekem nem kell húzni, és biztos hazudok.
Elszámoltam háromig, úrinő maradtam, de a sarkamra álltam, és közöltem vele, hogy vele tartok szívesen – mert közben azt rikácsolta, hogy megy a doktor úrhoz, és megkérdezi miért mondott nekem ilyet, mert ő ezt nem hiszi el –, mert már én is kíváncsi vagyok, miért nem tudnak az osztályon egy húron pendülni, és korrekt módon tájékoztatni. Erre sarkon fordult, és bevágta előttem az ajtót. De meglett a gyümölcse, öt perc múlva megkaptam az összes papírt – természetesen egy másik asszisztenstől – amivel mehettem vérvételre. Közben halkan megjegyzem, hogy egy másik kismama sokkal rosszabbul járt. Ő szépen elmondta az ajtóban álló nőnek, hogy ezért és ezért jött, ilyen és ilyen vizsgálatot kell nála csinálni. (Tényleg nagyon kedves és mosolygós kismama volt.) Az asszisztens válaszként csak ennyit kérdezett: „Ki az orvosa?” Kismama válaszolt, hogy dr. X.Y. Válasz: „Akkor csináltassa meg vele!” És úgy bevágta a kismama orra előtt az ajtót, hogy szegény egy percig meg sem tudott szólalni. Azt már csak félve említem meg, hogy a vérvételes hölgytől kaptam a legtöbb tájékoztatást, és csak bólogatott, hogy bizony fent ilyenek az emberek, ne vegyem magamra…
Viszont eljutottunk a magánra is. Ég és föld. Haza sem akartam jönni. Nagyon kedves és szimpatikus az orvos, nem tudtam tőle kérdezni, mert mindent elmondott. Eddig csak pozitív a véleményem, de gondolom, egy találkozás még nem sok. Két hét múlva kell visszamennem, az AFP eredménnyel, de azt ugye az SZTK-ban szorongatják, és valahogy ki kell csavarnom a kezeik közül úgy, hogy közben ne szórjak rájuk átkot. Mert azt nem illik.
A második esemény egy meglepődés volt. Egyik reggel, felébredvén nedvességet éreztem a pizsamámon, a mellem tájékán. Először azt hittem, megizzadtam alvás közben, de mondom, ott nem is szoktam. A következő gondolat az volt, hogy nyálcsorgatós álmom volt, és valahogy odavarázsoltam, vagy mi. Mondjuk ez is elég hülye gondolat volt, mert max. úgy kerülhetett volna oda, ha leköpöm magam. De ilyen még nem fordult elő velem. Legalábbis álmomban. Tudtommal. Fénynél viszont megvilágosodtam. Megérkeztek az első tejcseppek. Fura volt. Anya megkérdezte, milyen színű, fehér-e vagy sárga. Mondom a kettő között. Nyugtázta, hogy ez bizony karamellás tej lesz. Ez egyszeri alkalom volt, azóta sem jártak nálam az előtejmanók.
A harmadik és talán a legkevésbé gusztusosabb élmény pedig a bélmozgásom. Beindult. Végre. Sikeres terméket hetente másfélszer tudtam produkálni. Azt is csak nagy erőfeszítések révén. Az egyik ilyen alkalommal egy jelenet jutott eszembe a Madagaszkárból, el is röhögtem magam kínomban. (Mikor az állatokat elfogják az állomáson, és az egyik majom odasúgja a másiknak feltartott kézzel, hogy „Ha van nálad kaki, most vágd oda!”) Mert bizony az enyémmel embert lehetett volna ölni. Keménységéből ítélve… Pedig tömtem én magamba a sok rostos ételt, meg vedeltem a folyadékot. Aztán valahogy Nyina egyik korábbi terhesnaplójára tévedtem, mikor is az aranyeres problémájáról volt szó. Szerintem ez úgy megrémisztette a szemem, ezáltal a testem, hogy egyből helyreállt minden. De az is lehet, hogy a banánturmix tette meg hatását. Nem gondoltam volna, hogy ennyire örülni fogok egyszer még a normális kitermelésnek.
Csak hogy legyen +1 ráadás élmény is: most már határozottan érzem a babákat. Reggel és este aktívak inkább. Vagy csak akkor érzem őket. Viszont napok óta az a heppjük, hogy amíg én fekszem az ágyon, nyugalomban, úgy felmegy a pulzusom 100-ra, hogy csak pislogok, mint hal a szatyorban. A vérnyomásom normális. Gondolom, ilyenkor bicajoznak, vagy maratont futnak, és nekem kell nekik az oxigént termelni. Olyan érzés, mint mikor az ember lánya sprintel 800 m-t, és mikor beér a célba, csak a saját szívdobogását hallja, és dübörög a vér a fülében. Na, én ezt produkálom úgy, hogy meg sem mozdulok. Néha még lihegnem is kell, úgy kifáradok a szemem pihentetésében.
Esti kenegetésnél rátettem a kezem a hasamra, és megráztam egy kicsit. Csak hogy mi újság odabent. Egy óriás hógömbnek éreztem magam, csak rizspelyhek helyett gyerekek szálldostak. T rám nézett, és megkérdezte: „És még csodálod, ha rugdosnak?” Végül is… igaza van…
OriasCJ
