13. hét

Elébe megyek a dolgoknak: Igen, ezentúl mindig piros macinaciban készülnek a fotók. (Azért volt már mosva.) Amikor kiderült, hogy várandós vagyok, T felajánlotta, hogy a képekből a végén csinál egy kis videót. Talán úgy a legjobb, ha mindig ugyanaz a ruha van rajtam. Nem tudom, meddig fogom bírni, mert ezt a nadrágot már 3 hete nem tudom hordani, szoros a gumija. De egy kép erejéig mindig rám jön.

Nos, megvoltak a vizsgálatok. Egy nap alatt összeszedtem SZTK-s és magándokis tapasztalatokat is. Még nincsen fogadott orvosom. Eredetileg úgy gondoltam, hogy nincs is rá szükség, a pénznek lenne jobb helye is. (Pláne, hogy most vettünk autót, esküvő után vagyunk, amit mi fizettünk, albérletben lakunk, de költözés vár ránk saját házba, viszont majd bővítésre szorul, stb…) De ahogy kiderült, 2 mütyürke van, kicsit megijedtem. Ez már alapból komplikáltabb, mint egy. Valószínű mégiscsak orvos után nézek, de eddig még nem tettem meg.

Szerdán bemasíroztunk az SZTK-ba, 8-9-ig van 12. hetes UH. Mivel nagyon fittek voltunk, mi voltunk az elsők. Akkor is 3 kismamát hívnak be, ha egyszerre csak egyet tudnak megvizsgálni. De addig 2 toporoghat alul semmiben, míg az elsőt (jelen esetben engem) vizsgálják. Azért egy ajtó elválasztott minket. A szonográfus elkezdett méricskélni a hasi ultrahanggal. MIND A KETTŐT, mert ugye erősek ezek a gyerekek, eszük ágában sem volt elhagyni. Az egyik még integetett is. Aztán se szó, se beszéd, egy laza mozdulattal elkezdte a hüvelyi ultrahangot. Kicsit kigúvadt a szemem. Nem volt valami kedves (és nőies sem), nem is nagyon érdekeltem, csak dobálózott a méretekkel, és a latin szavakkal. Majd egyszer azt mondta. „dichorialis ikerterhesség”. Kérdőn néztem rá, aztán meg is szólaltam, mert néma gyereknek anyja se érti szavát. Érdekes választ kaptam: „Az csak izé.” Nem hagytam ennyiben, tovább érdeklődtem, hogy ugyan legyen már olyan kedves és részletesebben fejtse ki azt az izét. Az újabb válasz: „csak a burokkal kapcsolatos, ne foglalkozzon vele”. A vizsgálat végén kaptam annyi infót, hogy a koruknak megfelelő állapotban vannak, értékek normálisak. Elbocsátást kaptam. De mielőtt felpattanhattam volna az vizsgálóról, és kicsit megigazgathattam volna a kilátszó feleim, már be is rendelték a következő kismamát, aki döbbenve nézte, hogy itt mi folyik.

Nőgyógyász elmagyarázta legközelebb hová menjek és mikor, mik lesznek a teendők. Aztán mehettem Isten hírével. Belgyógyon csináltak egy EKG-t, megnézték a légzésemet, de véletlenül elröhögtem magam. „Sóhajtson nagyokat!” felszólításra én elkezdtem teljesíteni a parancsot, de a kedves doktornő pont akkor nem érintett a sztetoszkóppal, amikor sóhajtottam, viszont akkor rám tette kerek 0,05 mp-ig, mikor épp szünetet tartottam két óriás levegővétel között. Meglepő módon minden eredményem jó lett.

Viszont az SZTK-ban senki nem említette nekem a Down-szűrés menetét, lehetőségét, árát, semmit. A védőnőmtől hallottam, és volt olyan aranyos, hogy még azt is kiderítette nekem, hogy míg Egerben ez a szűrés közel 28 ezer forintba kerül, addig Gyöngyösön 7.500. Átnyargaltunk Gyöngyösre, be a kórházba. Ami szerintem a múlt évezred elején épülhetett, majd az I. és II. világháborúk alatt lebombázták, és elfelejtették felújítani. (Igaz csak a kartonozóig jutottam, de teljesen ezt a hatást keltette) A kartonozóban viszont nem tudták, miről hablatyolok. Hiába mondtam, hogy a Down-szűrés miatt jöttem, és a védőnőm küldött, csak rázta a fejét, hogy ő nem tudja miről beszélek. Pedig magyarul mondtam. Ezért hazamentünk, és igénybe vettem az internetet. Két szót írtam be a google-ba. Down-szűrés és Gyöngyös. Első találatra kiadott egy belvárosban lévő magán UH labort. Gyorsan felhívtam, még aznapra kaptunk időpontot.

Így egy nap alatt láttuk a két végletet. Nagyon kényelmes és kellemes váróterem, öröm volt várakozni is. Aztán bebocsátást nyertünk. A főorvos egy nagyon szimpatikus és kedves férfiember volt. Vagyis még most is az.

A vizsgálat alatt nem jutottam szóhoz. A mondat jó értelmében véve. Kérdezni sem tudtam, mert mindent elmagyarázott, ami egy földi halandó számára esetleg nem egyértelmű. Minden egyes betűkombinációt elmondott, megmondta mik a jó értékek, megmondta a miénk hol van. Ha valamit én nem láttam az UH-n, akkor addig mutogatta és magyarázta, míg meg nem világosodtam. Illetve világosodtunk, mert nem is volt kérdés, hogy T is bejön. Külön sarok van berendezve apukának az ágy mellett, hogy ő is mozizhasson. Megnyugtatott a doktor úr, hogy ennél tökéletesebb értékeket az „A” baba és „B” baba – mert ez a hivatalos nevük – nem is tudtak volna produkálni. (Azt is megtudtam, hogy mi alapján A és B a nevük.) Míg az SZTK-ban azt mondták, hogy nem lehet megtudni, hogy egy- vagy kétpetéjűek, csak genetikai vizsgálattal, addig itt azt is megtudtam, hogy nagy valószínűséggel kétpetéjűek, mert ilyen és olyan jelek (mint pl. a dichorialis ikerterhesség) arra enged következtetni. Megkaptuk a kockázatbecslést, miszerint nagyon kicsi az esély a Down-szindrómára. Ugye emellett még lehet vérvételt csináltatni, ami 7.500,- Ft. Nem erőltette, de nem is ellenezte, azt mondta, ez az én döntésem. A papírt megkaptam hozzá, másnap mehettem vérvételre. De reggel addig-addig agyaltam, míg úgy döntöttünk, hogy nem csináltatjuk meg. Akár rossz lenne az eredmény, akár megnyugtató, a végeredményen nem változtat. Maradnak.

Megfogadtam a múltkor kapott tanácsokat, és munkahelyen írásban (is) bejelentettem várandósságomat. A főnököm (aki nő) örült, és nagyon jól fogadta, tudomásul vette azt is, hogy már csak decemberig – vagy december közepéig – dolgoznék.

A vizsgálat után még egy löket boldogságot kaptunk, mindig mosolygunk, ha visszagondolunk. „A” baba úgy tepert, hogy alig lehetett megmérni, „B” baba pedig úgy durmolt, hogy öröm volt nézni. Kaptunk képeket is, legszívesebben egész nap őket nézegetném, de hát néha főzni is kell. Meg aludni. Most nem érzek semmi kételyt, vagy aggályt, nyugodtak vagyunk T-vel, és érzem, hogy nem lesz semmi probléma, 2 életerős minicukit fogunk nevelni majd.

OriasCJ