20. hét

Erre a hétre is egy morfondírozós témát szántam – az előző heti folytatásaként – az anyai mintáról, hogy mit hozok magammal és mi ellen küzdök, de a hét eseményei mást kívánnak, úgyhogy ezt most elteszem, talán majd egy későbbi alkalommal előveszem még.

Kanyarodjunk vissza a fő témához, magához a terhességhez. A héten először voltam a nőorvos magánrendelésén. Azért csak most, mert korábban egy másik orvoshoz jártam, de nemsokára ő is szülni fog, úgyhogy váltanom kellett. A hely nagyon kellemes, egy lakópark egyik lakásában van kialakítva, és bár igen messze esik tőlünk, de olyan UH gép van ott, hogy még én is felismertem a gyerek minden apró testrészét.

A laboreredményeim tökéletesek, a májfunkcióm rendben – ez az epekő miatt fontos –, még vashiányom sincs, aminek külön örülök, a bébi szépen fejlődik, remekül érzi magát odabent. Tanácsot kértem terhesvitamin ügyben, mert szoros összefüggést véltem felfedezni ez esetenként bevett vitamin és az esti hányások között. Nos, abban maradtunk, hogy mivel sem anorexiás nem vagyok, sem nem egyoldalú a táplálkozásom, semmi nem fog történni, ha egyszerűen nem szedek tovább vitamint.

Egyetlen váratlan probléma akadt csak, a vérnyomásom elég magas volt a méréskor. Ez alapvetően nem jellemző rám, sőt pont a túl alacsony vérnyomás szokott gondot okozni. Az orvos szemmel láthatólag nagyon komolyan vette a problémát és felfestette a preeclampsia (terhességi toxémia) rémét. Hát nem hangzott jól. Közben eszembe jutott, hogy az előző terhességnél is volt néhány alkalom, amikor magas vérnyomást mértek, de aztán szépen lassan helyreállt a világ rendje akkor is, úgyhogy én reménykedem, hogy most is csak valami hasonlóról van szó. A doktornő írt fel gyógyszert, amit folyamatosan kellene szednem innentől a terhesség végéig, de végül abban maradtunk, hogy vérnyomásnaplót kezdek vezetni és amennyiben kétszer is 140/90 fölé megy az érték, csak akkor kezdem el bevenni.

Szerencsére van itthon felkaros vérnyomásmérőnk – tulajdonképpen nem a szerencse, hanem sajnos szükség miatt van – szóval nekiálltunk a nagyipari vérnyomásmérésnek. Már aznap este is alig volt 100 fölött volt a szisztolés érték és azóta leginkább a 90/65 a jellemző. Úgy gondolom, hogy jó eséllyel a hidegfront okozta az átmeneti emelkedést és bár mindig is frontérzékeny voltam, de korábban leginkább a fejgörccsel szembesültem, de most már tudom, hogy a vérnyomásomat is jócskán megemeli. A folyamatos mérés óta viszont már azt is tudom, hogy az állandó fáradtságomért is a vérnyomásom a felelős és nem mondjuk vashiány vagy bármilyen más hiányállapot van a háttérben.  Az alacsony vérnyomásnak is megvan a maga szépsége, pl. nem tudok egy helyben állni, mert elájulok, ami miatt nem is nagyon merek tömegközlekedni, azonban inkább ez, mint bármilyen magas vérnyomással kapcsolatos probléma. Egyedül a pulzusom igen magas, ami azonban terhességben úgy tudom, gyakori, és bár néha igen kellemetlen, de ártalmatlan dolog.

A non-stop vérnyomásmérésen kívül a hetünk a húsvét körül zajlott. Volt tojásfestés, hétfőn locsolók – a lehető legkellemesebb fajából – de a fénypont kétségtelenül a vasárnapi családi ünnepélyes tojáskeresés volt. Néztem a gyerekeket a kertben, ahogy bokorról bokorra járnak és visszarepültem a gyerekkoromba.

Amikor gyerek voltam három fontos családi ünnep volt nálunk. Az első a nagymamám névnapja, ilyenkor mindig összegyűltünk – nagyszülők, szülők, testvérek, unokatestvérek – a másfél szobás panelban, a felnőttek beszélgettek a nappaliban, a gyerekek játszottak a hálóban, a mama pedig fantasztikus ételeteket sütött-főzött az aprócska teakonyhában. Hangzavar volt, cigifüst, némi alkohol, tömény olajszag, de mégis jó érzésekkel gondolok vissza rá.

Aztán volt persze a karácsony, nagyon hasonló módon, de más-más vendéglátóval, amire mi gyerekek mindig valami produkcióval készültünk.

A legjobb azonban mind közül a húsvét volt. A nagypapám minden tavaszi szünetre szerzett beutalót Hajdúszoboszlóra az egész családnak. Mi gyerekek birtokba vettük a kertet, az aprócska homokozót és egész nap együtt játszottunk. A felnőttek pedig többnyire óriási kanasztapartikat csaptak. És minden alkalommal a nyúl a bokrok aljába rejtette a csokitojásokat, mi pedig minden áldott évben ugyanolyan lelkesedéssel kerestünk minden egyes darabot.

Sajnos a család idővel darabokra hullott, és egy darabig semmilyen nagyszabású családi ünneplés nem volt nálunk. Aztán néhány éve mi, az akkori gyerekek – testvérek, unokatestvérek – immár felnőtt fejjel, a saját gyerekeinkkel újraélesztettük a hagyományokat. Van nagy karácsonyi ünneplés, születésnapi partik és persze húsvéti tojáskeresés. Most négy család gyűlik össze egy-egy alkalommal és hét gyerek keresi a kertben a csokitojásokat, ugyanolyan lelkesen, mint mi annak idején. És minden egyes darabnak annyira örülnek, akármelyikük is találja meg. Mi felnőttek meg állunk a teraszon, gyönyörködünk bennük és egy kicsit visszarepülünk az időben.

Mirca