- Anyaaaaaa! Peti nem hagy! Anyaaaaa! Szólj rá! Ütöget!
- Anyaaaaaa! Nemended Szoszo!
- Anyaaaaaaaaaaa!
Ők veszekednek, én meg mosolygok.
Amikor a lányunk megszületett, nem terveztünk előre. Hirtelen érkezett, de nagyon örültünk. Akkoriban elég nehezen éltünk. Egy csöpp egyszobás lakásban laktunk, a város legrosszabb környékén, és a lakásunkba sosem sütött be a nap. A lehetőségeinkhez képest komfortossá, otthonossá tettük, de nyilvánvaló volt, hogy gyereknevelésre alkalmatlan. A lányom másfél éves korában visszamentem dolgozni, és nekikezdünk a jobb körülmények megteremtésének. A követező éveink szorgos munkával és gyűjtögetéssel teltek. Lakást cserélünk, hitelt vettünk fel, kifizettük, újra költöztünk. Közben teltek-múltak az évek és mi egygyerekes család voltunk. Szerettük ezt. Nagyon-nagyon szoros egymásrautaltságban éltünk. Nálunk nincsenek bevethető nagyszülők, így mindig mindent hárman, együtt csináltunk. Persze sokszor felmerült – kiváltképp a környezetünkben – a kérdés, hogy mikor jön a második, miért nincs testvére a lányunknak.
Hát igen, ő egyke, ennek minden előnyével és hátrányával. Nem bántuk, nagyon klassz kis csaj. Olyan hat-hétéves koráig nála is állandó téma volt a kistestvér. Annyira szeretett volna, hogy neki nem képzelt barátja volt, hanem képzelt testvére. Még nevet is adott neki.
A testvérre vonatkozó kérdések egyébként általában pusztán érdeklődőek voltak. Egyetlen kellemetlen esetem volt csak. Egyik nyáron együtt nyaraltunk a céges üdülőben egy kollégámmal és a családjával. Náluk a nagyobbik gyerek egyidős a lányunkkal, viszont nekik – annak rendje és módja szerint – volt egy három évvel fiatalabb gyerekük is. Természetesen előkerült a miért nincs szegény gyereknek testvére kérdés is. Elmondtam, hogy ez egy több összetevős kérdés kezdve az anyagi problémákkal, az életkörülményeinkkel, a támogatottság nélküliséggel és az első szülés miatti traumával. Szóval köszönjük, de nekünk így jó. És ekkor hegyi beszédbe kezdett, hogy de hát a gyereknek testvér kell, és az ideális a három év korkülönbség, hogy tehetjük ezt, stb. Én meg közben arra gondoltam, hogy én viszont látom az ő férjét nap, mint nap megküzdeni azért, hogy két gyereke legyen. Hogy tudom, amíg ő majd’ hat évig otthon volt a két gyerekkel, a férjének alig pár forintja volt ebédelni, állandóan számolta az aprót, hogy mennyit ehet aznap, hogy semmit, de semmit nem tudott megengedni magának. Hozzáteszem sosem panaszkodott, imádja a családját, de látni rossz volt. De nem szóltam erről a nőnek, csak megkértem, hogy hanyagoljuk a témát, mert én sem kívánom őt meggyőzni, hogy felesleges két gyerek, úgyhogy ő se próbálja rám erőszakolni a saját elképzelését az életről. Nem lettünk barátok. Ettől az egyetlen kellemetlen élménytől eltekintve azonban az emberek megértették, hogy nekünk jó így.
Aztán egyszer, egyik éjjel azt kérdezte tőlem a férjem, mit szólnék, ha lassan lenne még egy gyerekünk. Sokat nem gondolkodtam rajta – szerintem egyébként ő sem. Még aznap éjjel megfogant a fiunk.
Kicsit tartottunk a lányunk reakciójától. Elvégre tíz évig ő volt AZ egyetlen. És most trónfosztás várt rá. Tulajdonképpen nagyon örült a hírnek, de azért meg is rettent. Mindenesetre megbeszéltünk két nagyon fontos dolgot vele. Az egyik, hogy a jövevény a mi gyerekünk lesz, nem szeretnénk pótmamát csinálni belőle, nem KELL vigyáznia rá, nem KELL játszania vele. A másik, hogy kértem szóljon, ha úgy érzi, hogy ő háttérbe szorul, hogy nem kap elég figyelmet. Nem kell mindenféle figyelemfelkeltő dolgokat kitalálnia, egyszerűen csak szóljon. Ez egyébként meg is történt párszor.
Szóval két egykénk lesz – gondoltuk. Nem baj, nincs rossz tapasztalatunk az egykékkel. Aztán megszületett a kicsi és lassan csoda történt. Testvérek lettek. Igazi testvérek. A kicsi meg a nagy. Együtt térdelnek a földön és kirakóznak, favasutat építenek vagy éppen fociznak a kertben. És ha nem játszanak, akkor veszekednek. És én ezt is imádom. Számomra ez a jele a jó kapcsolatuknak. És néha még verekednek is, ami vicces módon nem olyan egyoldalú, mint gondolnánk.
Persze a lányom azért pótanyáskodik is sokat. Nem kényszerből, hanem mert szereti csinálni. Pelenkát cserél, megfürdeti, felöltözteti. Imádnivalóak. Igazi kis anyatigris – annyira, hogy időnként tőlünk is védelmezi. Ha tehetné még az oviba is elmenne érte – nehezen értette meg, hogy nem lehet.
Hogy más-e két gyerekkel, mint eggyel? Nagyon is. Egészen más. Valahogy olyan klasszikus család lettünk így. Papa, mama, gyerekek – csupa szív, szeretet. Nem felejtem el az első alkalmat, amikor azt mondtam „a gyerekek”. Így többes számban. Szuper érzés.
Hogy megbántuk-e hogy ennyit vártunk? Nem. Ez a mi utunk, és minden így jó, ahogy van.
Hogy mennyi az ideális korkülönbség? Nem hiszem, hogy lenne ilyen.
Amíg megérte az anyáknak három évig otthon maradni, akkor mindenki a három évre esküdött. Most, hogy sokan csak két évet engedhetnek meg anyagilag, úgy látom a környezetemben, hogy kezd két évre csökkenni a korkülönbség. Azt viszont biztosan állíthatom, hogy a jó testvéri kapcsolat nem a korkülönbség mértékétől függ.
Amit viszont nagyon fontosnak gondolok, hogy nem testvért kell szülnünk, csak gyereket, csak magunknak.
És most, hogy jön a harmadik, a kicsiből szendvicsgyerek lesz, én meg majd arról is fogok tudni valamit, hogy hogyan változik ettől megint a család, és hogy milyen két kicsivel, na meg hogy mennyire ideális is a három év a gyerekek között.
Mirca
