Furcsa dolog ez a terhesség. Hihetetlen fizikai változásokról, meglepő fordulatokról nem tudok beszámolni, azonban rendkívül sok téma gondolkodtat el mostanában. Persze a hasam nő, küzdök a fáradtsággal, de szerencsére viszonylag eseménytelen maga az állapot. Ráadásul elég sokat dolgozom, így tulajdonképpen még orvosi és védőnői látogatásokról se sokról számolhatok be, mert oda sem nagyon jutok el.

Ezen a héten leginkább a gyerekek születése és az én anyaságom foglalkoztatott. Végiggondoltam a megszületésüket és felidézem az érzéseimet. Valahogy az a gondolat fészkelte magát a fejembe, hogy a gyerekszületéssel anya is születik. Szép gondolat, nagyon szép, csak éppen nem igaz. Legalábbis rám nem.

Amikor a lányom megszületett, nem öntött el rögtön az anyaság szent érzése. Abban a pillanatban mindössze örültem, hogy túléltem a történteket. Másnap még annyira rosszul voltam, hogy kézbe sem tudtam venni szegényt. Aztán szépen beindultak az ösztönök és lassan felvettem az anyaság fonalát. De anyává nem ekkor váltam. Tulajdonképpen amióta az eszemet tudom, mindig is anya voltam.

Hároméves voltam, amikor az öcsém megszületett. Anyám, hogy elejét vegye a testvérféltékenységnek, minden gyerek körüli teendőbe bevont. Ez a terve végül olyan nagyon jól sikerült, hogy a testvérem sokáig maminak hívott. Hihetetlenül szoros kapcsolat alakult ki köztünk. Persze veszekedtünk, verekedtünk, ahogy azt a testvéreknek illik, de a nehéz pillanatokban összetartottunk.

Mindig úgy gondoltam, hogy lesznek gyerekeim, hogy nem tudnám leélni az életemet gyerek nélkül. Már kamaszkoromban elhatároztam, ha valamilyen okból nem lehet gyerekem, mindenképp örökbe fogadok néhányat vagy nevelőszülő leszek. Persze sok mindent nem tudtam még akkor az életről, de azt igen, hogy a gyerek fontos szerepet tölt be az én életemben.

Amikor betöltöttem a 18-at, anyám úgy érezte, hogy el kellene költöznöm, gondoskodott ő már rólam eleget, itt az ideje, hogy saját lábamra álljak – jelzem, ekkor még középiskolába jártam. A testvérem, aki ekkor még csak 15 volt, gondolkodás nélkül velem jött. Úgyhogy mi kettecskén a tesómmal kiléptünk a nagyvilágba. Na, ekkor aztán tényleg anya lettem. Gondoskodtam róla, számlát fizettem, aláírtam az ellenőrzőjét és figyeltem, hogy ne kallódjon el az életben. A mai napig olyan anya-gyerek kapcsolatban vagyunk.

Néhány év múlva összeköltöztem a leendő férjemmel. Az anyáskodást vele folytattam. Neki erre volt szüksége, nekem meg ara, hogy valakiről gondoskodjak. Szerencsés találkozás. Aztán néhány év múlva megszületett a lányunk, és hivatalosan is anya lettem. Nem ott és akkor a szülőszobán, de az lettem és az leszek mindig.

Van egy emlékképem. Megyünk haza a kórházból az újszülöttel, és elfog valami határtalan szeretet, valami olyan elfogadás és elfogadottság, mit soha azelőtt az életemen. Akkor, ott éreztem, hogy ez az az érzés, amire egész addigi életemben vágytam. Ezt a szeretetet, ezt a kapcsolatot kerestem mindig. Megtaláltam.

Mikor visszamentem dolgozni a lányom születése után, a cég vezetőképzésre küldött. A tréning első pontjainak egyike, amolyan ismerkedés, feloldódásképp a „mire vagy a legbüszkébb az életedben” kérdés volt. A válasz egyértelmű volt számomra, a lányomra, az anyaságra. Ami ledöbbentett, az a többiek meglepett tekintete volt. Valószínűleg nem ezt várták egy frissen kinevezett vezetőtől. De hát ami igaz, az igaz.

És bár egész életemben anyáskodtam, mégsem én vagyok a tökéletes anya mintaképe. Nem oldódtam fel teljesen az anyaságban, nem szűntem meg én magam létezni, vannak saját igényeim, vágyaim, viszont talán pont ezért elég kiegyensúlyozott anya vagyok. Látom a korlátaimat, látom, hogy mit tehetnék még – többet játszhatnánk például – de azért jó anya  vagyok. És most megint egy kis „töpörtyű” mocorog a hasamban és hamarosan ismét valakinek a mamája leszek. Hurrá!

Mirca