37. hét
Ma nagyon nehezen ültem neki az írásnak. Össze-vissza kavarognak bennem a gondolatok, az érzelmek. Nagyon fura érzés tudni, hogy holnap találkozunk, hogy mire ti olvassátok ezt a posztot – ha minden jól megy – már a kezembe foghatom őt. Nem is tudom, melyik volt a nehezebb, várni a kiszámíthatatlant az első két alkalommal vagy az, hogy most előre tudom, mikor lesz a nap.
Izgulok, ideges és kíváncsi vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg olyan dundi-e, mint az UH-n mondták, tényleg olyan nagy baba lesz-e, vajon kire hasonlít majd, tud-e majd szopni – a tesóitól eltérően. És vajon mennyire lesz nehéz neki, hogy van két bezzegtestvére? Hogyan változik majd a család egyensúlya?
Az némiképp megkönnyíti a helyzetet, hogy már nagyon rosszul viselem terhesség végét, ezért várom a szülést. Ez a korábbiaknál nem így volt, kicsit fura is, hogy ennyire nehéz. Hetek óta nem alszom, a meleg kikészít, a hasam óriási és nehéz, belassultam, fulladok és utolért az állandósult szeméremcsont fájdalom. Még az allergiám is előjött, és ha nem is olyan erős, mint terhességen kívül, de elég kellemetlen. Isteni lesz a császársebbel köhögni.
A fiam napok óta érzi a készülődést. Olyan anyás lett, mint még soha, csak bújik hozzám, és ha kiteszem a lábam, már sír. Ma mondtam neki, hogy nem leszek itt néhány napig, de nem hiszem, hogy megértette volna. Nehéz itthon hagyni őt.
A csomagom kész, remélem semmi fontos nem maradt ki, reggel korán indulunk a nagy útra. Drukkoljatok!
Mirca
