15. hét

Először is be kell valljam töredelmesen, hogy amikor az előző postom után Tünde megkérdezte, hogy lenne-e kedvem terhesnaplót írni, nem mondtam rögtön igent. Sokat gondolkodtam, hogy tudnék-e bármi újat vagy érdekeset írni, van-e egyáltalán bármi olyan, amiről még terhesség kapcsán nem esett szó. Nagyon régi olvasója vagyok a blognak- és elődeinek. Én vagyok az a típus, aki kényszeresen minden postot elolvas, beleértve a terhesnaplókat is. Voltam is már kétszer terhes, úgyhogy úgy gondoltam, sok újdonság, meglepetés már nem érhet.

Aztán arra gondoltam, hogy nem én lennék, ha alapvetően nem érzésekről írnék, akár olyanokról is, amikről általában nem szívesen beszélünk. Félelmekről, szorongásról, tabukról. Végül arra jutottam magammal, hogy belevágok, mert néha ki kell jönnöm a komfortzónámból. Ez egyfajta próbatétel nekem, minden héten írni, ráadásul lehetőleg érdekes és izgalmas dolgokat egy olyan témában, amit valaki vagy átélt már – esetleg épp átél – és így van saját élménye, tehát nehéz neki újat írni, vagy pedig még nem, akkor meg nem tudom mennyire tudja magát beleélni a helyzetbe.

Nos, az élet azonban úgy hozta, hogy most mégis egészen fizikális dolgokról kell írjak.

Az év elején kiderült, hogy epeköveim vannak. Ez terhesség nélkül kellemetlen, de megoldható probléma, így azonban még meglehetősen veszélyes is.

Volt két nagyon kemény epegörcsöm, amelyek után az UH kimutatta a köveket. Egészen aprók, de mégis komolyan meggyötrik az ember lányát.

Az UH lelettel elbattyogtam a háziorvosomhoz, ahol nem csak az epekő hivatalossá válásának hírét, hanem a terhességemét is vittem egyúttal. Az orvosom szemöldöke összeszaladt, vette a telefonját és tárcsázta egy gasztroenterológus számát, aki miután a háziorvos vázolta a helyzetet, azt mondta, hogy a lehetséges szövődmények miatt mihamarabbi műtétet javasol. Puff neki. Szó 'mi szó, nem voltam épp feldobva a műtét gondolatától, de úgy éreztem, hogy egy laparoszkópos epehólyag-eltávolítást talán nem nagy ár, ha azzal elkerülhetem a későbbi komoly kockázatokat. Egészen elfogadtam a helyzetet, nem is sejtve, hogy a magyar egészségügy egy része ezt mennyire nem így gondolja.

Első körben felkerestem a nőgyógyászomat, hogy volt-e ilyen esete és tudna-e sebészt ajánlani. Sajnos nem tudott, az ő praxisában még nem találkozott olyan koraterhessel, akinek ismert és problémát okozó kövei voltak, viszont azt mondta, hogy a műtétre csak a 12. hét után kerüljön sor az altatás miatt.

Gondoltam, addig legalább mindent végigjárok, elintézek. Ekkor voltam – ha jól emlékszem – a nyolcadik héten. Ó, én naiv.

Következő lépésben megkerestem kórházat, mellyel az egészségpénztár – aminek tagja vagyok – szerződésen áll. Az ott dolgozó betegkoordinátor végtelenül kedves volt és segítséget ajánlott. Megkereste a sebész főorvost, vázolta neki a helyzetet és kérte, hogy felkereshessem. A sebész viszont azt kérte, hogy előbb a kórház gasztroenterológusával beszéljek, hogy valóban kell-e a műtét, majd egyeztessek egy aneszteziológussal, hogy el tud-e altatni.

Annak rendje és módja szerint felhívtam a koordinátor által ajánlott gasztrós orvost, aki elhívott a magánrendelőjébe. A konzultációnak valójában semmi hozzáadott értéke nem volt az ügyhöz. Az orvos elmondta, amit a másik is a telefonban, hogy milyen komoly komplikációk adódhatnak a helyzetből – koraszülés egy görcsnél, egy kő elzárhatja az epeutat, begyulladhat az epém, hashártyagyulladást kaphatok, sürgősségi műtétre lehet szükség, stb. A kockázatok a terhesség előrehaladtával egyre nőnek. Ha a felesége lennék, ragaszkodna a műtéthez, de mégsem írja le, hogy elkerülhetetlen, mert annak is nagy a kockázata. Diétázzak, kerüljem a görcsöt okozó ételeket. Tulajdonképp semmi olyan nem hangzott el, amit valójában ne tudtam volna, vizsgálatra nem került sor, viszont otthagyhattam tizenkétezer forintot. Sőt, szerette volna, ha még egy gyomortükrözést is csinálhat valamikor, de ezt végül lemondtam, mert egyetlen epeműtött ismerősömnek sem csináltak a műtét előtt, másrészt csak délután tudták volna elvégezni, így egész nap koplalnom kellett volna, ami jelen pillanatban folyamatos rosszulléttel, hányással, ájulással jár nálam és nem utolsó sorban további harmincezer forint körüli összeg otthagyását jelentette volna.

Az utam az aneszteziológushoz vezetett, aki csak telefonon keresztül volt hajlandó beszélni velem – megjegyzem elég modortalanul – és azt mondta, hogy szerezzek egy sebészt, aki meg akar műteni, mert ő bárkit elaltat, aki felett a sebész feni a szikét, de tudjam, hogy ez rettenetesen veszélyes.

Ezen a ponton kicsit összeroskadtam. A kör bezárult. A sebész azt mondja, hogy bárkit meg tud műteni, akit az anesztes elaltat, az anesztes azt, mondja bárkit el tud altatni, akit a sebész meg akar műteni, a gasztós rettenetes következményekkel fenyeget, de nem vállalja a döntést.

A barátaim, ismerőseim megpróbáltak segíteni és kaptam elérhetőséget egy másik sebészhez, aki állítólag műt terheseket is. Beszéltem vele, azt mondta akkor hívjam, ha életveszélyben vagyok, addig ő sem műt.

Na itt összeroppantam. Időközben betöltöttem már a 13. hetet is, van egy rakás epekövem, ami bár másfél hónapja nem okozott görcsöt, de semmi nem garantálja, hogy nem is fog. Görcs esetén nem tudnak igazán gyógyszert sem adni, rosszabb esetben koraszülhetek, vagy sürgősségi műtét lehet a dologból, ki tudja milyen következményekkel.

Egyetlen sebész – akivel beszéltem – sem akarta a műtét kockázatát felvállalni, de ki vállalja annak az ódiumát, ha nem lesz műtét?

Azóta eltelt újabb két hét.

Most ott tartunk, hogy a jártam a MÁV kórházban gasztroenterológusnál. Laparoszkópos műtét most már nem jöhet szóba, mert a méhem elérte a köldökmagasságot. Ha bármi gond adódik, rohanás a kórházba, a sebészeten és a gasztrón is tudják, hogy megjelenhetek, praktikusan ott fogok szülészt is keresni. Az azonban biztos, hogy amint megszülök, azonnal ki kell venni az epehólyagom, mert nagyon sok kő van benne.

Addig meg marad a reménykedés, hogy nem okoznak nagyobb gondot, na meg az állandó emésztési problémák és persze a diéta.

Mirca