16. hét

Has: Óriási

Legalábbis én annak látom. Nagyon hamar kezdett nőni, nem is tudtam sokáig titkolni a kollégák előtt a dolgot. Igen hamar gondba kerültem a ruházkodás terén, mert minden terhesruhámat elajándékoztam vagy kölcsönadtam. Egy része már visszajött, de szükségem lesz még néhány holmira, főleg nyári ruhákra. 

Súlygyarapodás: 0 kg.

Egyelőre egyetlen kilót sem híztam, hurrá, de mondjuk van honnan lemenjen. Az előző terhességet is plusz 1 kilóval zártam, a nőgyógyász megnyugtatott, hogy a gyerek elveszi, ami neki kell, ne aggódjak. Nem aggódom.

Közérzet: változó.

Sikerült jól megfáznom, meg úgy tűnik, torokgyulladásom is van. Ez előfordul időnként, nem dőlök a kardomba, de lassabban javulok, mint szoktam. Amikor nem vagyok terhes, van kialakult túlélési technikám a megfázásra, ami ugyan gyorsabban nem gyógyul a gyógyszerektől, viszont sokkal elviselhetőbb. Gyógyszer-kérdésben egyébként középvonalas vagyok. Nem hiszem, hogy mindent megold, ha nyakra-főre gyógyszerezi magát az ember, de azt se bírom, ha valaki látványosan szenved, mondjuk egy fejfájás miatt, de az istennek sem venne be egy szem gyógyszert, ami segít. Nos, szerintem, ha valaki mártír, akkor ne is szenvedjen látványosan. Most leginkább az orrcseppekkel vagyok bajban. A sósvizesek semmit sem érnek – nekem –, bedugult orral viszont nem tudok létezni. Aludni semmiképp, de enni sem szívesen. Szóval használom, bár a lehető legkevesebbet.

Munka: négy nap.

Péntekre sikerült végre kivennem egy nap szabadságot, ami nagyon jólesett. Az igazság az, hogy elég sokat dolgozom, sokszor még itthon is. Nem tehetek mást, a fizumra most őrült nagy szükségünk van. Sokszor kérdezik a kollégák, hogy meddig tervezek dolgozni, de nem mondhatok mást, mint, hogy amíg bírom. Egyelőre nyomom, de ennek sajnos az az ára, hogy hétköznap esténként elég használhatatlan vagyok. 

 

Otthon: rendben.

Szerencsém van, tudom. A lányom tizenhárom, és bár kellőképpen kamaszodni kezdett, általában mégis egyszerű vele. Jól tanul, nem kell noszogatni, megbízható, még elmeséli a titkait és tanácsokat kér. Remélem, egy darabig még így marad.

A fiam két és fél. Most kezdi a dackorszakot, de még nem rémes.

A minap egyszerre őrjöngött mindkettő. A nagy kiabálva csapta magára az ajtót, szokása szerint megsértődött valamin, a kicsi meg dacos hisztit nyomott. Mi meg ültünk a férjemmel a nappaliban és rémülten néztünk egymásra. Biztosan kell nekünk még egy?

Aztán a férjem – az apaisten – megnyugtatta a kisebbet, én meg megtárgyaltam a naggyal a dolgot. A világ helyrebillent.

Valahogy csak megoldjuk, ha hárman őrjöngenek egyszerre. Ugye?

Vizsgálat: Integrált teszt.

Az amniocentézishez gyáva voltam, úgyhogy az integrált tesztet választottam. A héten megérkezett az eredmény: közepes, 1:850-hez.

Amikor korábban a félelmeinkről írtam, az egyik ezek közül pontosan az volt, hogy esetleg nem egészséges gyerekünk születik. Van két makkegészséges, gyönyörű gyerekünk. Vajon lehet még egyszer ekkora szerencsénk? Mi van, ha nem lesz?

Míg a 16. hétig jutottunk, sok mindent átgondoltunk és sok mindent átértékeltünk. Eleinte mindketten úgy éreztük, hogy nem tudnánk megbirkózni egy beteg gyerekkel, és hogy nem tehetünk terhet az egészséges gyerekeinkre. A férjem határozottan úgy érezte, hogy ha kiderülne, hogy beteg a baba, el kellene vetetnünk.

Aztán a 12. heti UH után a férjem annyit mondott, hogy a babát már egy kis embernek látja és nehezen válna meg tőle, ha gond lenne. Én már hamarabb éreztem, hogy bárhogy is lesz, de ez a gyerek hozzánk tartozik. Bár nem beszéltük át a témát, de éreztem, hogy akkor, ott megváltozott benne is valami. És most itt ez a szám, ami azt mondja, hogy 850 nő közül, akinek ilyen eredményei vannak, egynek Down-szindrómás gyermeke születik. Vajon mennyire vagyunk szerencsések? És vajon szerencsétlenek lennénk-e attól, ha ő nem lenne tökéletes? Hogy nehéz lenne? Biztosan. Hogy megbirkóznánk-e vele? Nagyon remélem.

Láttam közelről családot küzdeni fogyatékos gyerekkel. Láttam a barátnőmet, aki a sérült öccsét nevelte, s mivel ő nem bírta a gyereksírást, a barátnőm lemondott a saját gyerekről. A szívem szakadt meg. Lehet ekkora terhet tenni valakire?

Családok roppannak bele az ilyen helyzetekbe és hullanak szét. Mi tizennyolc éve élünk együtt a férjemmel, hihetetlen egymásrautaltságban. Sok mindenen átmentünk, mégis együtt vagyunk. De valahogy félek, vajon kibírna egy ilyen nehéz terhet a kapcsolatunk, a családunk, a gyerekeink.

Tulajdonképpen hülyeség volt elmenni a tesztre.

Mirca