„Az okostelefon modern korunk injekciós tűje, amely a digitális dopamint éjjel-nappal szállítja az online generáció idegpályáira.” Anna Lembke /pszichiáter/

Eltelt egy fél hónap telefon nélkül. A tapasztalatok vegyesek, a hangulat, mint egy színes emoji-kavalkád, minden van benne, mosolytól kakijelig, like-tól dühöngő fejig vegyes a szülői megélés, ami nyilvánvalóan a gyerekek otthoni interpretációján alapul, akikre ezt a változást most rákényszerítették.

Vannak, akik eddig sem vitték be a telefonjukat, vagy azért, mert nem lehetett, vagy azért, mert eleve így gondolták. Vannak, akik kifogásolják az új szabályokat, mert szerintük a telefonhasználat szükséges, megszokott és indokolt eleme az iskolai mindennapoknak. Érdekes a felelősség kérdése is, melyik iskola hogy vigyáz az összegyűjtött készülékekre és mi történik, ha sérül vagy eltűnik egy mobil. Az elmúlt hetekben hallottunk olyat is, hogy egy 43 éves, esti iskolás diáktól ugyanúgy elvették a készülékét a gimnáziumban, illetve az egész rendelet bevezetése egy igazgató menesztésével kezdődött. Biztosan idő kell még ahhoz, hogy ez a rendelet kiforrja magát, a gyakorlat találkozzon a diákok igényeivel és ésszerűen menedzselhető legyen ez a történet a mindennapokban. Mindenesetre, ami most rögtön az elején lecsapódik az érintettek véleménye révén, érdekes és kaotikus képet ad.     

A Bezzeganya megkérdezte olvasóit, az új iskolai telefonhasználatra vonatkozó rendelet mindennapi gyakorlatával kapcsolatban. A kérdésünk így szólt: Hogy ment ma a mobilbegyűjtés az iskolákban? Meséljetek!

Vannak olyan iskolák, ahol eddig is ez volt a szokás, ott a legkisebb a feszültség. Ahogy Katalin is írja: „Nálunk már régóta így van, semmi gond vele.” Vagyis voltak iskolák, akik megelőzték ezt az intézkedést és eleve tiltották a benti mobilhasználatot.

Aztán itt van az a szerencsés eset, amikor a szülő volt eleve ezen az állásponton és a csemete eddig sem vitt telefont magával. Judit: „Az én gyerekeim eddig se vittek magukkal telefont, és nem fognak eztán sem, megvárja őket itthon. Ennyire egyszerű.”

Van a középút, ahol sima, nem okos, elérhetőségre alkalmas telefon van a gyereknél, kérdés az, hogy ezt a fajtát beengedik-e az iskolába, illetve hogy ebben az esetben a tanár hivatott és köteles eldönteni, hogy az adott típusú telefon vajon tényleg nem tud-e egyéb módon szolgálni, csakis hívások bonyolítására? Szegény tanáraink! Judit: „A nagy (középiskolás), bár helyben jár iskolába, visz magával nyomógombost, az arra pont jó, hogy ha kell, el tudjuk érni egymást. A kicsi negyedikes, bármi gond van, az osztályfőnöke telefonál.”

Az el tudjuk érni egymást problematikája egyébként teljesen jogos kérdésként merül fel akkor, ha a gyereknél egyáltalán nincs telefon. Tudjuk, mi volt a régi időkben, tudjuk azt is, de milyen nehézkes ma mobil nélkül elérni egymást. Az anya nem otthon várja gyereket, egy fazék gőzölgő gombóclevessel, hanem dolgozik, az egész család százfelé van, jó esetben este találkoznak össze otthon. Az ilyesfajta logisztikához már elengedhetetlen egy mobil. Nehéz kérdés.

Ugyanezen állásponton van Rozália is: „Változik a világ. A mai világban én igenis örülnék, ha a lányomnál lenne telefon, ha másik városban járkál. Biztos, hogy nem fogom tiltani neki. De hát mások vagyunk. Autó sem volt régen, mégis éltek emberek, manapság mégsem járkálunk lovakkal…” – vagyis a megnyugtató mindennapokhoz, a család napi szervezéséhez szükséges, hogy az úton lévők el tudják érni egymást napközben.

Vannak, akik a gyerekeikben bíznak, a szabályokról alkotott közös vélemény tekintetében. Orsolya véleménye szerint: „Az én gyerekeim pedig mindig csak azt a szabályt követték, aminek értelme volt. A többit megoldják. Nem bólogató csicskának nevelem őket.” Vagyis a gyerekek átlátják, ha egy-egy szabály bizony túl szigorúra, vagy értelmetlenre sikerült, és az ellen ösztönösen lázadnak.

Ennek rögtön az ellentéte is igaz lehet, ahogy Estelle kifejti: „Létezik olyan gyerek, aki simán fel tudja fogni, hogy az iskolai foglalkozás alatt semmi szükség okostelefonra, hacsak a tanár kifejezetten nem kéri” Vagyis, a gyerekek szabálykövetőek.

És itt vannak – mint mindig – a külföldi példák is. Andrea szerint: „Belgium, Hollandia Franciaország, Spanyolország, Románia - ezekben az európai országokban szintén nem engedik az iskolában a mobilhasználatot. Ettől függetlenül nincs is minden gyereknek okostelefonja, ami az órai "kütyüzésen" kívül további problémát generálhat.”

Kié az anyagi felelősség a most kialakított új helyzetben? Erre is keresik a szülők a választ, és ebben a kérdésben is van, ami bizony joggal okoz fejtörést. Ilyen a tanulóknak kiosztott laptopok kérdése is, a mobilok mellett.

Ildikó véleménye szerint: „Azon gondolkodtam el, hogy azt a notebookot, amiért a szülő az anyagi felelős, mondjuk Miskolcon, tömegközlekedési eszköz(ök)ön hurcolja magával, hátizsákban (de a laptoptáska még hívogatóbb), mert használniuk kell minden nap, de a suliban nem tudja biztonsággal tárolni... Lesz még itt baj...”

Vannak iskolák, ahol az intézkedésnek anyagi vonzata is van. Móni így számol be saját iskolájuk eljárásáról: „Sulis, zárható szekrénybe került a mobil. Mindenkinek lesz saját, amiért egyébként havidíjat kell fizetni.”

Orsiéknál az iskola nem vállal felelősséget a megőrzésért: „Le kell adni, osztályonként egy dobozba, de senki nem vállal felelősséget érte. Tavaly táskában volt lenémítva. Azért az is érdekelne, mennyire tesz jót a telefonoknak a sok ki-be kapcsolgatás.”

Olyan is van, amikor az iskola bonyolítja túl. Andreáék iskolája például: „Úgy van megoldva, hogy a portán van egy faláda külön kis névre szóló fakkokkal és abba kell bele tenniük a telefonjukat. Utolsó óra végén lemegy az aktuális tanár a portára a telefonokért, felviszi és kiosztja őket. Nos, akinek meg kb. 15-20 perce lenne a buszhoz, hogy haza tudjon menni, az meg emiatt nem éri el, és több órát ott kell dekkolnia, mire jön a következő. Szünetekben sem kapják meg. Aki hazajárós, azzal abszolút kitolás ez a rendszer. Ez remek szervezés, hiszen így a hazautazók több órát is késnek otthonról a telefonjuk miatt.

Rengeteg szülő simán csak felháborodik. Joggal. Ágnes: „Én felháborítónak tartom, hogy a nagykorú lányomtól elveszik, sőt a készülék IMEI számát is meg kellett adnia, hogy követni tudják, ha valaki elvinné. De csak abban az esetben fogják követni? Mai hír, hogy a tanárokra is ez vár. Felháborítónak tartom. Értem én az alsósok esetében, de a nagyobbaknál nem. Eddig is óra elején kitették a tanári asztalra, óra végén visszakapták. Ez miért nem volt jó?”

Volt olyan hozzászólónk, aki keserédes humorral kezelte a helyzetet. Krisztina: „A lányomtól sehogy, mert mától nincs telefonja. De itthon sem lesz neki, és sajnos laptop sincs, mert nincs rá pénzünk. És a Krétát sem tudjuk megnézni, úgyhogy kérünk szépen ellenőrzőt, mint a 30 éve, és a házi feladatokat is papír formátumban. Valamint ne kérjenek ppt - t, és az informatikán az e-mailben belépéshez a kétkulcsos azonosítást is felejtsék el, hiszen nem megoldott. Egyébként elmúlt 18 éves. És eddig is tökéletesen működött, hogy óra elején lerakják a tanári asztalra, a végén pedig elették onnan. Ja, és mától nekem sincs telefonom, küldjenek levelet a suliból.”

Vannak szülők, akik eleve sem támogatják a mobilozást, és így azonosulni tudnak az intézkedéssel. Fanny: „Jah nagyon felháborító hogy a kis csemete nem posztolhat állandóan a suliban, nem tiktokozhat, nem instázhat, nem chatelhet. Nincs ebben semmi felháborító. Nem az életét vették el, hanem a telefonját, visszakapja, ha kijött a suliból, és felhívta anyut, hogy igen jól van, nem kapták el a goblinok törióra alatt.”

Barbara: „Ez mobil őrület amúgy is borzasztó. Inkább le kellene szoktatni a gyerekeket erről, mielőtt elüti őket egy autó. Miért jó, hogy mindenki ezt nyomkodja állandóan? A család miért jön létre, ha minden családtag csőlátásban bigyózik? Lakótársak, nem családtagok.”

És vannak, akik a szabályok kijátszására világítanak rá. Erika: „A gyerekek úgyis megtalálják a módját, hogy náluk maradjon a telo. Leadnak egy régit, és aztán majd a vécében elbújva mobiloznak. Lesznek trükközések, az tuti.”

Farkasné: „Így van, ha nekem lenne iskolás unokám, biztos adnék neki egy régi rossz telefont, legyen mit leadni!”

Júlia arra hívja fel a figyelmet, hogy egymás után keresztbe-kasul történnek az intézkedések az oktatásban: „Gimisekről van szó, a tanárok továbbképzésre jártak, hogy "hogyan vigyék be az eszközöket az oktatásba". Erre most ezt felépítve nem használhatják.”

Felmerült még az is, hogy a gyerekeknek nem csak a mobilokat kell leadniuk, hanem egyéb „okos” eszközeiket is, mint például az okosórákat. Csilla itt vett észre anomáliát: „Ha az okosórával nem tud telefonálni, tehát sim kártya nélküli, akkor azt mondjuk nem egészen értem, miért kell leadni.”

Brigitta szerint viszont az okosórák fajtájuk, tudásuk szerint megkülönböztethetőek és nem mindegyikre vonatkozik a rendelet: „Csak akkor kell leadni, ha képet, hangot vagy videót lehet vele rögzíteni. Ha ezeket nem tudja, akkor bevihető a közlöny szerint.” Kérdés az, hogy kinek a feladata megvizsgálni a sok okosórát és technikai tudás szerint besorolni azokat minden reggel. Abba már bele sem merünk gondolni, hogy egy gyereknek akár több okosórája is lehet.

A gyors körkérdés szerint tehát nagyon vegyes a hangulat. A használat mindennapi, pontos szabályai még iskolákon belül is eltérnek, sok háziszabály még alakulóban van.

A félév végén érdemes lesz visszatérnünk a témára, egy újabb kérdés erejéig. 

Véleményeteket most is, előre is köszönjük!