Kicsit több mint egy éve vagyok anya, és még mindig a régi szabad életemet és énemet siratom, nem engedem el. Megkérdezték a minap, hogy mi a jövőre vonatkozó legfőbb vágyam. Két szó villogott lelki szemeim előtt: szabadság és utazás. Ennyi. Holott egy anyának olyasmire is kellene vágynia, mint boldog család, még vagy két ilyen lurkó, nagy ház... És mindegyik tervben is van, de pillanatnyilag nem erre vágyom, pillanatnyilag újra húszéves szeretnék lenni.
Ennek megfelelően sokszor éretlen gyerekként viselkedem, pedig már elmúltam harminc, a gyerekemet tehernek érzem, ahányszor csak elkezd nyűgösködni, legszívesebben elfutnék messzire. Néha meg is teszem. Persze nem olyan messzire, amennyire messzire akkor vágyakozom. A sportba menekülök, de a sport sajnos nem segít. Pszichológushoz járok, ami azt hiszem, jót tesz, mert rájöttem végre, hogy ez így nem mehet tovább.
Apát imádom, Apa próbálja menteni a menthetőt, kel hozzá hajnalban, sétáltatja, eteti… én meg - ha a lelkiismeretem engedi - menekülök. Este azt mondta, reális félelme az, hogy egyszer csak fogom magam és lelépek, itt hagyom a családot, oldják meg.
Itt van a megállj - gondoltam magamban. Tényleg baj van, én szeretem őket, sosem hagynám el a családomat… Csak a problémák elől futottam mindig is. Az ember gyereke viszont nem olyan „probléma” amit könnyűszerrel meg lehet kerülni, ügyesen áthárítani a feladatokat és a felelősséget másra, megvárni, míg valaki kitalálja, mi a megoldás; mint ahogy eddigi életemben tettem.
A kislányom csak próbál megváltoztatni, aminek én eddig makacsul ellenálltam az elejétől kezdve. „Nem leszek olyan, mint mások, nem védem mindentől, laza leszek, nem ajnározom mindenkinek, amikor csak szóbajön a gyerek, nem leszek tipikus anyuka...” Aztán lassan nem is érzem magam anyukának. Gyenge vagyok, következetlen, egyáltalán nem kitartó és nincs önbizalmam. Azért kaptam magam mellé őt, hogy tanítson. Ha engedem.
Így harmincévesen végre felnövök. Nem őt hibáztatom majd, amiért sokat sír, nem sajnálom majd magam, hogy mennyire „rossz” gyereket kaptam. Legtöbbször azért sír, mert nem figyelek rá eléggé.
A csapból is az folyik, hogy az apukának is ugyanúgy ki kellene vennie a részét a gyereknevelésből/tartásból, mint az anyának. Ez így helyes, nálunk így is van, és sosem gondoltam volna, hogy ez hátrány is lehet. Mert amíg ennyire támaszkodhatok másra, sajnos nem fogok magamra hagyatkozni, és nem is lesz önbizalmam sem. Furcsának tűnhet a problémám, de ki kell vennem az irányítást Apa kezéből, aki szegény örömmel vette fel a gyeplőt, de már nem tud mindent kézben tartani nélkülem.
Zs.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
