Ebben a kérdésben nálunk maga hozta meg a döntést a közel 9 hónapos gyermek, mikor is egy fényes, kora tavaszi napon, engem meglátva, amint a szobájába belépek, lelkesen kurjantott föl: „Mamma!”. Ezzel el is dőlt minden, én attól a naptól Mama vagyok a számára. Korábban elsősorban „anya”-ként neveztem meg magam előtte, de ő erre fittyet hányva a fenti megszólítást preferálta, s honosította meg nálunk. Persze ezt először hallva rögtön melegség öntötte el a nagyanyák szívét, lám, már néven nevezi őket a csöppség. Ki kellett ábrándítanom őket, nem, ez nem rájuk, hanem egyelőre szerény személyemre vonatkozik.
Mivel rokonságunk elsősorban a Dunától keletre eső részén él az országnak, így a „mama” számukra egy és ugyanaz a nagymamával. Így kérdések és aggályok sora merült fel ennek kapcsán – elsődlegesen is: mi lészen majd az nagyanyák megnevezése, ha a Mama általam már foglalt. Így lettek ők „Nagymamák”, illetve „Nagyik”. Na már most, ha az anya a „Mama”, akkor mi az apa? Nos, az apa maradt „Apa” – ez is a gyerek saját szóhasználatából kifolyólag. Így némiképp vicces, mikor azon ritka alkalmakra kerül sor, hogy hármasban vagyunk a gyermekkel (a gyerek, valamely nagyapja, és én) – én vagyok „Mama”, apám/apósom pedig „Papa”.
A fővárosban élve azt tapasztalom, az emberek valamelyest elfogadóbbak a szülők megnevezését tekintve, feltehetően a város multikulti léte miatt is; illetve Budapesten a „Mama”, mint anyuka talán egyfajta szociolektus elemeként élt már korábban is a nyelvhasználatban. Viszont amint kitesszük itthonról a lábunk, záporoznak a kérdések. Hogy ugye ez most azért van, mert elkezdtünk majmolni valami angolszász szokást? (Mi van???) Vagy nem zavar, hogy olyan öreges, és esetleg valóban a gyermek nagyanyjának néznek (30 évesen)? Talán utóbbi miatt is, anyósom és apósom következetesen „Mami”-ra korrigálja gyermekem minden egyes „Mama” megnyilvánulását, mert az talán mégsem annyira „nagyanyás”. Egyébként ezek közül egyiket sem bánom, talán az „Anyu” lett volna az egyetlen olyan változat, amivel nehezen tudtam volna azonosulni. De hallottam olyan sztorit is, hogy az óvodában szoktattak le valakit az efféle „elhajlásokról”, mert ugyebár köztudomású, hogy anya az anya, apa az apa.
Nem tudom, hányféle kutatás született már a témában jeles nyelvészek és egyéb szakemberek tollából. Annyi bizonyos, a téma korántsem feszeget olyan kardinális problémákat, mint pl. természetes szülés vs. császármetszés, szoptatás vs. tápszerezés – ennek ellenére én kíváncsi vagyok rá, kit hogyan szólít a gyermeke – esett-e meg bárkivel különleges helyzet vagy affér ennek kapcsán?
zöldlevelecske
