„Életem legszebb időszaka volt.” – hallottam már számos nőtársam szájából (no, nem mindtől). Egy részük elhallgatta a terhesség árnyoldalait, másik felük tudomást sem vett róluk, noha akadnak szép számmal. Szégyen-nem szégyen, nem vagyok született anya, szóval mindezek igen mélyen érintenek:
Egy jól irányzott, hirtelen rúgás a kisfiadtól, és rohanhatsz a vécére (már ha nem volnál a 24. hétben 10 kilóval több és tudnál futni). Nem jön rád semmi, és ennek bizony nem a hasad az egyetlen oka (a 2. hónaptól kitartóan szélesedő medencéd ugyanis nem csak az alvást lehetetleníti el). Ott vannak a szagok, amiket korábban meg sem éreztél, most azonban hányinger fog el tőlük, a kedves kollégák, családtagok, akik kérdés nélkül fogdosnák a pocakod és látnak el jobbnál jobb tanácsokkal (persze kéretlenül). Visszatérő vendég a vesegörcs, ami alatt másfél órát képtelen vagy mozdulni és még levegőt venni is fáj (aki megússza, szerencsés) és mostanra inkább hasonlítasz egy kiskacsára, mint nőre. Szóval őszintén mondom, nem élvezem.
Mégis valamennyi „mumus” közül a legrosszabb számomra, hogy nem is érzem magam nőnek. Nincs annál megalázóbb, mint amikor egy férfi visszautasít – hittem eddig. De bizony, hogy van! Mégpedig, amikor meztelenül állsz születendő gyermeked apja előtt, aki annyit reagál a látványra – épp csak felpillantva a TV-ről –: „Nem fogsz megfázni?” Na, ez pofán tud csapni úgy istenesen.
Jómagam kb. a 20. héttől vagyok „nem kívánatos személy”, amely mára odáig fajult, hogy jószerivel csókot, de még egy ölelést sem kapok. Mivel életemben nem vágytam ennyire a szexre (mi több, soha nem is élveztem ennyire), kitartóan próbálkoztam a „szokásos” női praktikákkal, azonban rá kellett jönnöm, hogy amik 48 kilósan lángra lobbantják a férfit, közel 60 kilósan inkább hervasztóak.
Noha fizikailag őrülten vágyom az érintésre, mégis az a legnehezebb, hogy fel kell dolgoznom, hogy a korábbi szerelem, amely egy köntösben is kívánatossá tett szívem piócája számára, gyengébb a vizuális élménynél, amit a pocakom okoz. A legrosszabb az, hogy beszélni sem hajlandó róla, csak szépen távolodunk. Az eleinte szokásos „fáj a fejem” és „hulla vagyok, egész nap dolgoztam” kifogásokat felváltotta a „már elsősorban kismamának látlak, csak utána nőnek”. Ennél a pontnál kívántam, hogy bár pofon vágott volna inkább.
A megalázottság eddig ismeretlen bugyraiba érve másutt, mással próbálod levezetni végtelen energiáid, ami további szerencsétlenségedre a sütés-főzés, így már nem „csak” amiatt aggódsz, hogy most „nem kellesz”, hanem hogy a „kötelező” és eleddig szolid súlygyarapodáson túl gyűlni kezd a „fölösleg” is, valamint hogy amikor a dietetikus – vérképed láttán – sikítozva eltilt a szénhidráttól, ugyan mibe fogsz menekülni?!
Nem értem. Számos apuka-barátom direkt szexisnek tarja várandós párját és a kényelmi szempontokat nem számítva semmi nem változik szexuális életükben. Velem van a baj?
Bezzeg amikor szülés után pár hónappal az újdonsült, tapasztalatlan és fáradt anya találja azt mondani, hogy „én most elsősorban anya vagyok, aztán feleség” (szintén ismerőstől származó példa), akkor vége a világnak.
Szóval tetszik, nem tetszik, ez a 9 hónap igenis teher. Számomra – főként lelki, ami alatt könnyű összeroskadni, ha magányosan cipeled…
Nóra
