Bányavölgyi Éva "Pszichobanyával" készített interjúnk második része - az elsőt itt olvashatod.
„Már a párterápiához is bátorság kell”
A pszichológiai fogalmak bekerültek a mindennapi életünkbe. Halomban állnak az önfejlesztő könyvek a könyvesboltok polcain. Számos fogalmat megtanultunk. Ez azt is jelenti, hogy a mentális egészségünket jobban gondoznánk, mint mondjuk tíz éve?
Nem feltétlenül. A felszínen valóban mindenki önfejleszt. Mindenki igyekszik önismeretre szert tenni. És ez nagyon fontos és jó! Mindenki megtanult egy csomó hasznos pszichológiai kifejezést, amivel saját tudása és tudatlansága szintjén dobálózhat.
De feltűnt, hogy mostanában mindenki sématerápiára akarna menni, vagy boldog-boldogtalanra ráakasztják, hogy „nárcisztikus”?
Hümm, én már mondtam affélét, hogy ifjúkoromban az illetőre legfeljebb azt mondták volna hogy s…fej, és se most, se akkor nem kapott volna pszichiátriai diagnózist…főleg nem Marikától a földszint kettőből, aki olvasott már három népszerű-tudománytalan cikket a témában, és ezek után biztos benne, hogy Béla nárcisztikus…
Igen. Amikor viszont ezen túllépve valódi segítséget keresünk, ahhoz a mai napig bátorság kell. És legfőképp tudatosság. Amivel még a szakemberhez fordulás előtt ránézünk mondjuk a párkapcsolatunkra. Mi jellemezte az elmúlt néhány évünket? Ki hova fejlődött? Mennyire ismerjük egymást? Már úgy értve, a MOSTANI énjét, nem a húsz évvel ezelőttit, akire még valóban kíváncsiak voltunk – de azóta lehet, alaposan elfejlődtünk egymástól.
Bár korábban azt mondtad, hogy nem vagy párterapeuta, de pszichológusként hogy látod a tipikus párkapcsolati problémákat?
Gyakori, hogy elfejlődünk egymástól, csak a jól olajozott mindennapi rutin ezt sokáig elfedi. Nem akarok semmilyen típusra mondani bármit, ami esetleg bántó lenne: de mégis, nagyon jellegzetes, ahol a mondjuk legfeljebb középfokú végzettségű, keményen dolgozó férj este fáradtan hazamegy, pihen, és nem érti, ha nincs valami gyakorlati probléma, minek is kéne magukról beszélni, mit akar a felesége, miről kéne beszélgetni? A feleség pedig esetleg évek alatt megváltozott, más igényei, szükségletei támadtak, esetleg új érdeklődési körei lettek, ami már nem közös a férjével – és ez eltávolítja őket egymástól.
De van egy meglepőbb minta is, a gyakran gyerektelen harmincas pár, akikről a kívülálló csak azt látja: ezek egyáltalán miért vannak együtt? Kevés vagy hiányzó közös érdeklődési kör, gyakori, indulatos veszekedések, gyakran a szexuális élet is messze van attól, amit jónak nevezhetnénk (vagy nincs is), nem tudnak beszélgetni, de kijelentik „ mi szeretjük egymást” – és ez sokszor azt jelenti, az egyik megkérdezi a másikat időről időre, hogy hogy van…vagy a Pszichobanyán leírt párbeszéd zajlik köztük.
Szerinted miért vannak együtt akkor?
A dolgok gyökere gyakran önbizalomhiány. „Úgyse találok jobbat”, „Én se vagyok jobb”, „Máshol/mással se jobb” – tehát a pár tagjai úgy érzik, ŐK NEM ELÉG JÓK, illetve nem érdemelnek jobbat….Ez egyébként jellemző egyéb választásaikra is: azért nem váltanak munkahelyet vagy karriert, mert úgy érzik, ŐK nem elég jók egy jobb munkahely vagy munkakör elvárásaihoz képest. Legalábbis meg vannak győződve arról, hogy bizony nem elég jók.
Sokan az egyedülléttől is félnek – miközben az tud jól kapcsolódni, aki egyedül is jól van.
Aztán esetleg belebetegednek, hogy nem élnek önazonosan, nincsenek a helyükön….
Nem kéne megvárni, igen. Pedig sokan felismerik, hogy betegségek, testi nyavalyák jöhetnek egy beszorult élethelyzetből: egy kliensem, ötvenes hölgy, egy autoimmun betegségben szenved, amelyik sok problémát okoz neki. Otthon a család cselédje volt, a gyerekét hasonlóképp kezelte uralkodni hajlamos férje. A hölgy a válást és szakítást fontolgatta, és hamar eljutott oda: „ha meglépem, szerintem még a betegségem is javulni fog”. Igen, a testünk jelez, fizikailag is bele tudunk betegedni abba, ami önmegtagadással, hosszú ideje fennálló nyomasztó élethelyzettel jár.
A külső elvárások gyakran megnehezítik az egyén életét.
Igen, és kell hozzá tudatosság, bátorság, hogy felismerjük, mi az, amit mi akarunk, és mi az, amit kívülről akarnak ránk nyomni.
Például szerepeket, és ahhoz való mintákat. Makacsul tartja magát számos kép, ami „a” nagyszülőről vagy idős emberről szól, vagy hogy milyen egy anya, milyen egy harminc-vagy hetvenéves….
Az élet folyamatosan változást hoz. A kisgyerek, akit neveltünk, eltűnik – képes lesz egy szülő a felnőtt gyerekét felnőttként kezelni? És a felnőtt gyerek, képes lesz az idős szülőt, ameddig csak lehet, felnőttként kezelni? („Öreg vagyok, nem hülye!” – nem véletlenül hangzik ez el sokszor) Joga van mindenkinek a saját életéhez – az én utamat csak én tudom járni. Joga van valakinek akár rossz döntést hozni, joga van a saját útját járni, szembemenni valamiféle elváráshalmazzal. Azzal például, hogy szabad-e öregen szerelmesnek lenni, elköltözni, új projektbe kezdeni, vagy bármi más.
Ez gyakran vitákkal jár, ha nem egyedül élünk. Van-e olyan, hogy „jó veszekedés”?
Igen, szerintem létezik! Persze nem úgy, hogy a tipikus „mert te mindig…” meg „mert te soha…” típusú mondatokat vagdaljuk egymás fejéhez. De szabad ventillálni, és még inkább szabad kibeszélni a valós problémát, és valós problémamegoldásra használni a kommunikációt, valóban egymásra figyelve, akkor is, ha valamiben nagyon nem értünk egyet. Akarjunk megoldást! Fogalmazzunk konkrétan, az adott szituációra vonatkoztatva…
„Ez nem egy másik, hanem éppen ez a helyzet…”
Igen, és éppen ezt kell megoldani, éppen ott és akkor. Az ember társas lény, együttműködésre vagyunk ítélve.
És akkor visszatértünk oda, ahonnét indultunk: ha nem betegedtünk bele, ha nem végez velünk valami fiatalon, akkor megöregszünk. És újra kell definiálni önmagunkat, a céljainkat, a kapcsolatainkat, ahhoz képest, épp hol tartunk és mit szeretnénk.
Az öregedés még mindig egyfajta tabu, a halállal együtt. Te hallottál már olyanról, hogy „sikeres öregedés”? Pedig létezik. Aki időről időre ránéz az életére, egészségére (tudod, biológiai lények is vagyunk) és változtat, ahol szükségét érzi, nemcsak a ki tudja honnét elé sodort szerepelvárásokhoz akar idomulni, aki nem akar belebetegedni például a környezetéből őt érő hatásokra, azt az a mázli éri, hogy megöregszik. Ha úgy vesszük, egyfajta privilégium ez, hogy képesek vagyunk értelmet adni ennek a szakasznak, megélni sikert, örömet, harmóniát. Akárcsak a gyereknevelésben, számos praktikus módszer mellett leginkább a tudatosság a legnagyobb segítség, amivel megtarthatjuk az egyensúlyt az életünkben.
A praktikus módszerek közé sorolom az úgynevezett „wingwave coaching” módszertant, amit évek óta aktívan alkalmazok. Az izmaink, a testünk tudja jelezni az elakadásainkat, a minket ért traumák, stressz-hatások lenyomatait. A módszer abban segít, hogy ezeket a nehéz érzéseket ne cipeljük, és utána már lehet egyéb módszerekkel is támogatni az élet nehézségeivel való jobb megküzdést.
Vakmacska
