Komoly logikai hiányosságokkal küzd az emberi társadalom jelenleg, és ez halmozottan igaz a magyar viszonyokra. Mostanában csak hébe-hóba olvasok bele a Bezzeganyán megjelenő cikkekbe, és az alattuk látható kommentekbe, de itt aztán végképp elszabadul a logikátlanság.
Csak pár kiragadott példa az elmúlt hetekből.
Ha valaki elmeséli egy rossz élményét oktatással vagy akár egészségüggyel kapcsolatban, vagy bármi más területen, azt nem cáfolja meg az, ha valaki leírja, hogy neki viszont volt egy jó élménye. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást. Ugyanakkor az, hogy valaki találkozik valakivel, aki nem éppen mestere a hivatásának, vagy éppen nem eléggé elhivatottan végzi azt, nem jelenti azt, hogy mindenki más is abban a szakmában kókler. Mint ahogy az, hogy valakinek jó tapasztalata van egy adott szakma művelőivel kapcsolatban, nem jelenti azt, hogy abban az adott szakmában csak zsenik és angyalok dolgoznak.
Ez persze elvileg nem „gyerekes téma”, hogy melyik olvasó hogyan gondolkodik, és mennyire képes szöveget értelmezni, vagy éppen az abban olvasottakat a saját életére, vagy az őt körülvevő társadalomra konvertálni. De ugye ide szülők járnak írni-olvasni, vagy olyan emberek, akik azt tervezik, hogy szülők lesznek. A logikai készség pedig egy olyan dolog, aminek a fejlődésére eredményesen hatni igen korai stádiumtól lehet, és később egyre nehezebb. Azaz a logikus gondolkodás alapjainak oktatása elvileg a szülőkre maradna (még a közösségbe lépés előtt). Viszont ezt csak olyan valaki tudja megfelelően oktatni, aki maga is képes a logikus gondolkodásra. Akinek a szülei nem képesek ezt megtanítani a gyereknek, az a gyerek már itt elveszít valamit.
Ezért gond az, hogy tanítói, óvónői pályára általában humán beállítottságú emberek mennek. Ők is értékesek, nem vitás, és nyilván van közöttük elhivatott, okos, bölcs, kedves, szép, és a többi. Akadnak olyanok is közöttük, akik képesek logikusan gondolkodni, és ezt a szemléletmódot tovább is adni. De – valljuk be – nem ez a jellemző. És ez további, bepótolhatatlan lemaradásba sodorja a kezük alatt felnövekvő gyerekeket. Persze ez nem feltétlen lesz később észrevehető, hiszen a gyerekek nagy többsége manapság így nő fel, hogy ezen a területen nem részesül megfelelő oktatásban, így a hiányosság inkább tűnik a „nagy átlag” jellemző tulajdonságának.
Aztán folytatjuk ezt a felsős és gimnáziumi oktatással, ahol a bebiflázott tananyag gépies visszaadása elegendő a szép jegyekhez. És ha ez nem elég, akkor még folytatjuk tovább a felsőoktatás első évében a mérnök- és egyéb természettudományos szakokon is. Mert az első éven általában csak az jut át, aki hatalmas mennyiségű adathalmazt képes bemagolni. Aztán utána jönne a minőségi oktatás elvileg, amikor már gondolkodni is kell, és a tanultakat értelemszerűen alkalmazni, illetve valami újat alkotni azok segítéségével. De aki ekkor kezdene el először igazán gondolkodni, az erre képtelen lesz.
Persze nem kell, hogy mindenkiből mérnök legyen. Azonban ekkor sem kellene sutba dobni a logikánkat. Az élet számos területén szükségünk lenne rá. Könnyebb lenne átlátni a minket körbevevő, mindenhonnan özönlő hazugságokon és torzításokon, csúsztatásokon (legyen az politikai, pénzügyi, vagy egészségügyi, életviteli témájú). Manapság nagyon könnyű üres szólamokkal, érvelési hibákkal tűzdelt szónoklatokkal, valótlan állításokkal szép eredményeket elérni. És mindez a logikai gondolkodásunk gyengeségeire vezethető vissza.
Ha jobb jövőt szeretnénk magunknak, és főleg a gyermekeinknek, akkor ezt a területet nem szabad elhanyagolni. A valóságban élünk, a Földön, amit fizikai, kémiai és biológiai törvények uralnak, és ezek nem hazugságra és torzításra alapozva működnek. (Hogy csak egy roppant egyszerű példát hozzak, a növénynek hiába hazudom azt, hogy „már megöntöztelek”, és a haszonállatnak, hogy „már megetettelek” ők ettől még kiszáradnak és éhen halnak.) Semmi nem lesz igaz attól, hogy hangosabban kiabáljuk, mint a többiek, legfeljebb többen elhiszik. Ez adott területen eredményes lehet, de ez az adott terület valahol mindenképpen ütközni fog a valósággal. Lehet, hogy mi nem leszünk ebben az ütközőzónában, de lesz ilyen ütközőzóna valahol.
Amikor egy orvos rossz diagnózist ad, és félrekezel egy beteget, majd a beteg elmegy egy másik orvoshoz, és az megadja a megfelelő diagnózist és kezelést, majd leszúrja a beteget, hogy miért mérgezte magát, akkor valójában például pont ez történik. A torzulást nem a beteg hozta létre, hanem az orvos, de nem nála ütközött a valóság a hamissággal, hanem a beteg és a másik orvos párbeszédében. Az emberi társadalom furcsa rákfenéje, hogy ilyenkor a számonkérés általában nem hat vissza az első orvosig. Pedig ez lenne a logikus, ugye? (És erre a fenti történetre nem cáfolat az, hogy valaki elment egy orvoshoz, és az neki rögtön jó diagnózist adott. Sőt még az sem, ha ahhoz a bizonyos első orvoshoz ment el, és az illető akkor éppen jól diagnosztizált.)
Az ilyen posztok alatti kommentek egyik jellemzője, hogy a kommentelők leírják, hogy a szülő ismeri legjobban a gyerekét, ezért ő az, aki legjobban tudja, mi baja, és az ő felelőssége, hogy megfelelő kezelést kapjon. Ugyanakkor a szemére hányják, hogy hibáztatja a nem megfelelő kezelést adó orvost, mert azzal „am block” szidja az orvosokat, és egyben megkérdőjelezik a történet igazságtartalmát, mondván a szülő tévedett az orvossal szemben. Ez önmagában már legalább három logikai hiba. Mert most akkor vagy kompetensnek tekintjük a szülőt, és akkor elhisszük, hogy az orvos hibázott, vagy nem tekintjük kompetensnek, és akkor viszont nem ő a hibás a rossz diagnózisért. (S mindez független attól, hogy az orvos vagy a szülő tévedett-e az adott esetben.) Ugyanakkor (mint már fentebb írtam), egy konkrét eset leírása nem jelenti a teljes orvosi társadalom hibáztatását (noha vannak rendszerszintű hibák bőviben). Az általánosítást a kommentelő követi el, aki egy adott eset leírását az orvostársadalom elleni általános támadásnak tekint. Ha magában a posztban van általánosító, pejoratív mondat, az ellen érdemes fellépni, de ez sem jelenti azt, hogy az eset nem történt meg. (Nyilván ettől még lehet, hogy valóban nem történt meg.)
Nem ragoznám tovább, ebből is látszik talán, hogy melyek a jelenlegi kommunikáció legfőbb problémái, és hogy ezek tudatlanságból eredő logikai tévedések, vagy éppen szándékos csúsztatások.
Roppant fontos lenne, hogy a gyermekeinkkel átgondolt, megfontolt, torzításoktól mentes és logikus párbeszédet folytassunk. Nem tudom, aki a kommentjeiben ennek nem lépes eleget tenni, az képes lehet-e erre az élet más területein. Vajon van-e annyi logikai készsége, hogy felismerje, ha magának nem is árt vele, a gyerekének mindenképpen.
Álmodó
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
