Ma 14 éves a Bezzeganya. Mi pedig Vakmacska – egyébként a Terézanyu pályázatra írt – visszaemlékezésével ünneplünk. Titeket, minket.

Amikor Felsőbb Erők szerettek volna átalakítani egy népszerű kismamablogot, a szerzők, szerkesztők, olvasók és kommentelők egy emberként felálltak, és létrehoztak egy Másik Helyet. Ekkor derült ki valójában, hogy a hajbakapások-szócsaták ellenére ez itt egy csapat.

A Bezzeganya blog története azokban az években indult, amikor boldog-boldogtalan blogolni kezdett. Autókról, kutyákról, izlandi rockzenéről és görög konyháról.  A terhesség-szülés-gyereknevelés-anyaság tökéletes volt közös életélménynek: elég kevesen maradnak ki belőle.

Mégis magányos sport volt, főleg a gyerek első hónapjaiban. Most nem jó, most alszik. Szopik. Ordít. Én is ordítok mindjárt, ha nem szólhatok valakihez, aki ugyanabban van, mint én.

Kismamablogot írni menő volt akkoriban, pillanatok alatt nyomtuk le a hagyományos tanácsadós magazinokat. Mert ingyen volt, gyorsan frissült, és olyanok írták, amilyenek mi is voltunk. Valamint: vissza-és be lehetett szólni.

Hát, beszóltunk. Mindenkinek, mindent. Röhögve, pimaszul, néha gorombán és meggondolatlanul. Mindenről - már ami a többségnek a gyerekszobától a konyháig és a babakocsis sétáig terjedő világába fért. De legalább már nem voltunk egyedül: a képernyők előtt ezrek ültek ugyanolyan letápszerezett mackóban, karikás szemekkel, az övéké se aludt az éjjel, és ugyanúgy rohangált-mászott napközben. Lehetett velük egyetérteni, vagy hormonoktól túlfűtött vitákba csapni éjjel-nappal. Lehetett adni és kapni tanácsot – nem szakértelem, inkább csak tapasztalat alapján.

A szakértő is csak egy volt közülünk. Lett gyógytornászunk, orvosunk -mentős, mindent IS látott. Valaki, aki főzött velünk, nekünk – még a gasztrobloggerek aranykora előtt. Edzőnk, szülésznőnk, óvó és tanító nénink. Sokgyerekes mezőgazdász-kézművesünk.  Kutya-és törpenyúlszakértőnk, pénzügyesünk és jogászunk. Közös nagymamánk, aki tanácsokat és sztorikat osztott rendületlenül, és rendületlenül állta, ha őt osztották.

Megjöttek a kacifántosabb gyerekek szülei: autizmus, Down-szindróma, mozgássérült kissrác, baleset után tolószékbe került kislány, diszlexiás-diszkalkuliás kisiskolások. Ez volt az a játszótér, ahol őket se lökte félre senki.

Lehetett kommentelni Budapestről, Szegedről, Pusztamérgesről, New Yorkból, és mindenki elmondhatta a történetét. Mivel a nevét sokáig senkinek nem tudtuk, elmondták azt is, amit a párjuk, a gyerekkori barátnőjük, a testvérük sem tudott korábban. Megírták, amire ma azt mondják: „traumaírás”. Terápiás és katartikus volt.

Megjelentek azok is, akiknek még nem volt gyereke. Köztük az, aki kijelentette: neki nem lesz soha, nem akarja. Nem tudom, mi hatottunk-e rá, vagy valami más - de a kisfia nemrég ünnepelte az első születésnapját.

Közben írta az élet a történeteket: sikeres és sikertelen lombikról, eseménytelen és izgulós terhességekről, korai vetélésekről, és huszonharmadik héten elvesztett ikerfiúkról. Drámát meg viccet, tűzforróból jéghidegbe mártogatva, meg vissza.

Próbáltuk csapatban, párban, egyedül menedzselni a szöveg-és kommentáradatot. Tünde, aki elkezdte a Bezzeg elődjét, a Porontyot, igyekezett a lelkes amatőr nyüzsiből valami megbízhatóbbat és profit faragni - amíg az élet váratlanul nem kényszerítette pihenőre.

Hónapokig nem mondtuk el, hogy nem ő szerkeszt. Báboztam a szerepét a színfalak mögött, míg ő küzdött a Rémmel, hogy ne egyéves gyerek mellől vigye el a rák. Tudtuk talán hárman-négyen, szövetkezve, hogy menjen a hajó.  A megkönnyebbülés heteiben aztán elmondtuk. És az online nickek hirtelen megelevenedtek, és vacsorázni mentek a Vakvarjúba. Abból a vagy harmincezerből, akik akkor már követtek bennünket. És akik már megmozdultak egymás segítésére: gyűjtöttünk tanszert iskolakezdésre, babakocsit az árvíz károsultjainak, összeadtuk a rehabilitációs műtét árát, szereztünk munkát a nagymama által nevelt srácnak, adtunk lelki támaszt annak, aki épp összetört.

A változás persze minket is elért. Mint a szappanoperában, az élet kiírt pár szereplőt. Kiábrándultak az online nyilvánosságból, lefoglalta őket a munkájuk, vagy nem akarták bevallani az addig ideálisra festett életük nem épp ideális fordulatát. És voltak, akik sajnos nem csak minket, de az életet is itthagyták – közösen sirattuk el a ritka betegségben elhunyt fiatal anyát, az unokája születését még megváró, tüdőrákos nagymamát, a vagány-kíméletlen vitapartner állandó kommentelőnket, aki a hirtelen lecsapó betegséggel szemben tehetetlen volt. Jöttek újak, de már másként írtak, másról, vagy értetlenül kérdezték: ti miért nem csináltok inkább podcastot, videót?

A támogató csapat egy része azonban maradt. Barátként akkor is, ha rég nem ír már. Szereztünk már egymásnak ügyfelet, orvost, bébiszittert, rendeztünk egymásnak fotózást, lakást, esküvőt. Laktunk egymásnál Londonban és Pesten. Tanultunk egymástól, vagy vihogós estéken szemléltük egymás nagyra nőtt gyerekeit, akiket már rég nem lehetett se fotózni, se megírni, se bezzegelni. Közben jönnek azok, akik az élet egyik legszebb kalandját MOST segítik egymásnak túlélni posztban, kommentben és barátságban. A Szülőséget.

 Vakmacska