Azok a balszerencsés emberek, akik valamelyest ismerik korábbi munkásságomat, könnyen feltételezhetik, hogy bunkó vagyok. Sajnos nem. Vidéken nevelkedtem rendes családban, így az életben egyfajta mosolygós, kedélyes, szolgálatkész, kapcsolataimat szorgosan olajozó, problémamegoldó arcot viselek a társadalom felé, és ebből a múltban rengeteg bajom származott. Sok-sok hozzám hasonló neveltetésű embert ismerek: a húgaimat, aztán gyerekkori barátomat, az Indiánt, és másokat. Azt hiszem, mindnyájan rendszeresen belefutunk abba a problémába, hogy a magunkfajták konfliktusmentesen előre szeretnék lendíteni a társalgást, és természetes módon korlátokat állítanak maguk köré, melyeket nem illik áthágni, és emiatt más, fejletlenebb, de erőteljes életformák kihasználnak bennünket. A bunkók óriási előnnyel indulnak a magunkfajtával szemben mindenfajta interakcióban. Nekem meg kéne erőszakolnom magam, hogy úgy viselkedjek, ahogy ő, és mivel erre jobbára képtelen vagyok, valamilyen formában ő próbál megerőszakolni engem.
Mivel mostanra meglehetősen beágyazódtam azokba a közösségekbe, ahol élek, dolgozom és ne adj’ isten kikapcsolódom, egyre ritkábban érnek kellemetlenségek amiatt, hogy nem vagyok egy rohadt köcsög, de azért előfordul egy-egy eset. Egyik munkahelyemen olyan helyen dolgoztam, ahol gyakorlatilag minden tevékenységünk a főnök önkielégítésének valamilyen formáját segítette (egyes kolleganők esetében ez a tendencia kézzelfoghatóan is megmutatkozott), és ott például szinte folyamatos volt az a gyomorforgató érzés, hogy értéktelen emberek utasításainak kell eleget tennem. Az olyan vezetőnek, akit egyenrangúnak vagy magunknál jobbnak érzünk és tisztelünk, az ember szívesen dolgozik, de hülyék parancsait végrehajtani fáj. Az évek során megtanultam nagyon megbecsülni a normális főnököket/megbízókat – rendkívül ritka tünemény az ilyen.
A másik kedvencem az olyan kollega, aki szerint „barátok” vagyunk, ami az ő olvasatában azt jelenti, hogy tegyek neki szívességeket, ha nyafog, neki azonban ezt soha nem jut eszébe valamiképp visszafizetni, aki 20 percet mesél a gyerekeiről sóhajtozva, de ha én 5 percet beszélek az enyémekről, arra képtelen figyelni, és nem reagál, majd közbevág. Ezek az emberek csak elvesznek és elvesznek, de egy morzsányit sem adnak soha – többnyire egész normális modorú figurák, és csak hetek-hónapok alatt esik le a tantusz, hogy miért is volt rossz érzésed velük kapcsolatban folyamatosan.
Ugyanez a helyzet munkahelyen kívüli kapcsolatokkal is. Nagyon nehezen barátkozom, de azok az emberek, akikkel éveken át összecsiszolódtunk, sosem vesztik el a bizalmamat és a megbecsülésemet. Amikor azonban némi sportolás alkalmával egy tagbaszakadt, ötvenes, agresszív és bizonytalan faszi elkezdett „barátkozni” velem, nem tudtam mást érezni, csak némi sajnálattal vegyes undort. Vannak emberek, akik nem tanulták meg, hogyan kell másokhoz közeledni, és csak harsány, ordenáré gesztusokra képesek. Írásban ezeket néha én sem vetem meg, de az életben képtelen lennék arra a bizalmaskodó, esetlen, durva pajtáskodásra, ami ez ilyen ügyetlen pacákok sajátja, különösen nem vadidegenekkel szemben. Mennyire lehet kétségbeesett az, aki pár órányi ismeretség után (amit végig szótlanul töltött) hirtelen átmegy haverkodó-lökdösődő-tanácskérő-tanácsadó szerepbe? Ennél még szegény buzik is jobbak, ők többnyire sokkal kifinomultabb népek.
Ha a hozzám hasonlóan joviális modorú ismerőseimre gondolok, elborzadok, miket élhettek át különféle gyökér kollegák és ismerősök társaságában, mennyi csendes bosszankodás, apró megaláztatás és elfojtott düh lehet bennük, hisz a húgaimhoz-barátaimhoz, nagyszüleimhez viszonyítva én még viszonylag hideg, számító és távolságtartó ember vagyok – legtöbbször egyszerűen úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna a faragatlan illetőt. Mindenesetre teljesen érthető, hogy gyakorta a csendes, szabálykövető emberekből lesznek a sorozatgyilkosok.
Bunkókkal kommunikálni szégyen, és még mesélni róla is rossz érzés. Valahányszor ilyen ismerőssel, ismeretlennel, főnökkel, kollégával hoz össze pár kényszerű percig vagy óráig a sors, utána – az interakció kimenetelétől függetlenül – az ember mocskosnak érzi magát, és némi homályos bűntudata van (többnyire azért, mert nem bántottuk eléggé az illetőt, de ha bántottuk, akkor is).
Érdekelne, hogy a likvidáláson, mint legkézenfekvőbb megoldáson kívül a kedves olvasók milyen megküzdési stratégiákat alkalmaznak saját életükben, ha féregarcokkal, kecsegékkel vagy túlfejlett gyökérzetekkel kerülnek szembe a munka és a társadalmi élet különféle küzdőterein. Hogyan győzitek le őket, hogyan kerülitek el őket, és ha egyik sem jön össze, hogyan teszitek túl magatokat a szégyenen, hogy az illető életben maradt, és tovább szennyezi a környezetét?
Őrjöngő Farkas
