A férjem kb. egy éve azzal jött haza, hogy egy ismerős házaspár szülői önsegítő kört szervez, hogy a szülők jobban tudjanak kommunikálni a gyerekeikkel. Hümmögtem valamit, aztán annyiban maradtunk, hogy elmegy megnézni. Hazaérve elmesélte, hogy az alapvető bizalmatlansága részben elmúlt, a szervező anyuka nagyon érdekes kérdéseket vetett fel, és talán el kéne járni a foglalkozásokra, hátha tanulunk belőle. Abból, amit mondott, beugrott nekem, hogy mintha láttam volna egy könyvajánlót, amiben egy hasonló elveket propagaló módszerről volt szó, valami Beszélj úgy, hogy meghallgasson, vagy mi. Végül nem jártunk el a tanfolyamra, de feljegyeztem magamnak, hogy megszerzem a könyvet magyarul, ha valami az én totál szkeptikus férjemnek hümmögésre ad okot, akkor azt érdemes legalább egyszer figyelmesebben megnézni.

A nagy alkalom most jött el, a szüleim elhozták nekem a könyvet. Egészen pontosan Adele Feber és Elaine Mazlish (nem vicc, így hívják) Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyvéről van szó. Pár napig ide-oda pakoltam a vékony kis kötetet, aztán kinyitottam végre. Első rész, levél az olvasóhoz. Mekkora tapasztalat, soha nem gondolták volna, hogy kommunikációs kézikönyvet fognak írni szülőknek, de olyan sokan kértek tőlük segítséget. Hümm-hümm. Második rész, Útmutató. Mi? Így kezdődik: "Nagyképű dolognak tűnik, hogy mi mondjuk meg bárkinek is, hogyan kell olvasni." Nos, valóban. Utoljára középiskolai tankönyvben láttam ilyet. Nem baj, nyitott vagyok, mantrázom, tovább olvasok. Első tanács, először is pörgessük át a könyvet, olvassunk bele itt-ott, aztán kezdjünk bele az első fejezetbe. Jé, én mindig így csinálom. Ez tetszik. Feladatok is vannak, újabb lépés hátra. Aztán megnézem, miről is van szó, és ámulok és bámulok.

A könyv és maga a módszer alapvető célja (ha jól értelmezem), hogy a szülő lemenjen gyerekbe. És nem arra gondolok, hogy brümmögjön másfél órán át a traktorral a szőnyegen, hanem hogy próbáljon meg gyerekként érezni. Ilyen mondatok vannak a könyvben, hogy "Közvetlen kapcsolat van a gyermekek érzései és a cselekedetei között" meg hogy vegyük komolyan az érzéseiket. Világrengető újdonság – fanyalgok. Sok szülő mondja ezeket a mondatokat: „Ugyan, nem is vagy dühös! Nem lehetsz fáradt, most ébredtél fel! Semmi okod rá, hogy sértődött legyél!” És a könyv szerzői szerint ez nem helyes, újabb idézet: "Ha csökönyösen nem fogadjuk el az érzéseik valódiságát, azzal összezavarjuk és felmérgesítjük a gyermekeinket. Azt érjük el, hogy nem fogják tudni, mit is érezzenek, nem fognak bízni a saját érzéseikben."

És akkor a fanyalgás ködén át előjött egy halvány, de nagyon fontos emlék a főiskolás éveimből. Nálunk minden év tréninggel indult, első évben önismereti tréning. Már a nevétől fintorogni kezdtem, minek ez nekem, időpocsékolás bla-bla-bla. Felnőtt életem legtanulságosabb három napja volt, amikor is annyit tanultam magamról, hogy abból még mindig profitálok. A tréningen volt pár alapszabály, és köztük is a legfőbb, kőbe vésett az volt, hogy Érzésekkel nem szabad vitatkozni! Akkor persze egy csapatnyi fiatal között ezt is hangos cöcögéssel fogadtam, de villámgyorsan kiderült, hogy mindenfajta emberi kommunikációnak ez az alapja. Ha felnőttek vitatkoznak arról, hogy mit szabad, kell és egyáltalán hogy érezzen egy másik ember, akkor abból hamarosan frusztrált, idegbeteg, nyílt van csendben mérgező konfliktus lesz (ugyebár, kedves kommentelőtársaim?). Vajon ezt az alaptételt miért nem gondoltam át soha komolyabban a saját gyerekeimmel kapcsolatban? Nos, talán itt az ideje...

Az első fejezeten még nem jutottam túl, de jó alaposan beleolvastam a további fejezetekbe, és láttam pár olyan gyakorlati technikát, amiket kipróbáltam az elmúlt két napban. Talán lyuk keletkezett a tér-idő kontinuumban, vagy a Mars a Szaturnuszhoz közelített, vagy csak szerencsém volt. De az elmúlt pár nap (hét) után, tegnapelőtt és tegnap nem volt kiabálás, veszekedés a Meni-lakban. Pedig esküszöm, nem lettem kipihentebb, a kicsi sem gyógyult meg, a férjem sem ért haza korábban a munkából. Egyszerűen csak megpróbáltam nagyon odafigyelni arra, hogy vajon mit érezhetnek, gondolhatnak a gyerekeim. Ez így túl ködös? Mondok példát...

Tegnap úton hazafelé, szóba került az uzsonna kérdése. Purim után vagyunk pár héttel, a háztartás fuldoklik az édességben még úgy is, hogy a szemétnek minősített cuccokat kidobáltam. A gyerekek éjjel-nappal édességet, rágcsálnivalót reklamálnak, ez minden évben így van. Múlt héten a beszélgetés így nézett volna ki:

Anya: Hazaérünk, és uzsonna, aztán játék.
Nagyfiu: Mi lesz az uzsonna?
Anya: Joghurtital és gyümölcs, esetleg egy kis édesség.
Kórus: Nnneeeeeeem, mi édességet akarunk, mooooossst! (fiam durcizik, lányom hisztisen ismételgeti az ominózus mondatot, én csikorgó fogakkal és/vagy katatón állapotban hallgatok)

Ehhez képest tegnap az alábbi párbeszéd zajlott le a kocsiban:

Anya: Gyerekek, szeretnék megbeszélni veletek valamit, tudni szeretném a véleményeteket, tudtok figyelni egy picit?
Kórus: Igen!
Anya: Az van, hogy otthon uzsonnát terveztem, de szeretném, ha ma úgy csinálnánk, hogy mindenki elmondja, hogy mit szeretne, és utána megbeszéljük. D., te kezded!
Nagyfiu: Én csokis sütit szeretnék!
Kislany: Én pedig kekszet!
Anya: Rendben van, én pedig azt szeretném, ha innátok egy joghurtitalt és ennétek egy kis gyümölcsöt is. Van otthon szőlő és alma, és talán egy kis eper is. Mit kértek?
Kórus: Szőlőt!
Anya: Jó, akkor otthon csokis süti, keksz és mellé szőlő, utána pedig joghurtital? Rendben lesz így?
Kórus: Igen!

Nos, azt ebből a beszélgetésből is azonnal meg lehet állapítani, hogy a fenti módszer sokkal több türelmet, időt és energiát igényel, mint az eddigi párbeszédeink. Fanyar mosollyal állapítottam meg az első nap végén, hogy rojtosra fogom beszélni a számat. De lehet, hogy megéri, meglátjuk. Ugyanis csodával határos módon a gyerekek abszolút partnerek ebben a megváltozott kommunikációban. Amíg átpelenkáztam a kicsit, hallottam, hogy a nagyfiú tilosban jár, nyikorog az édességes szekrény ajtaja (ó, azok az anyai trükkök).

Ahogy a konyhába léptem, láttam, hogy pár színes M&M’s cukorka került mindkettőjük tálkájába, és a gyerekek bűntudatosan pislognak, várják az idegbeteg anya újabb cirádás szónoklatát. Ehhez képest vettem egy nagy levegőt, és közöltem a fiammal, hogy uzsonna után szeretném megbeszélni a dolgot. Kioktatás helyett azt kértem, hogy ő mondja el, mi történt. Elmondta. Kérdeztem tőle, hogy mit gondol, mi fog most történni? Elkerekedett a szeme, nem értette mit akarok, hát nem szidom össze? Kértem, hogy mondja el, szerinte mit érzek én most. Lesütött szemmel motyogta (azta, már ettől sokkot kaptam, bassza meg, ez a gyerek fél tőlem), hogy biztosan dühös vagyok és össze fogom szidni. Elmeséltettem vele, hogy miért haragszom szerinte. Aztán elmondtam neki, hogy ez így van, nem szabad belenyúlni egyedül az édességes szekrénybe. De, és itt már felkapta a fejét, büszke is vagyok rá, mert nagyon ügyesen egyedül kiszolgálta magát, és azért külön büszke vagyok, hogy a fele cukorkát odaadta a húgának. Pro és kontra. És aztán persze a szokásos konklúzió, de napok óta először éreztem, hogy valóban figyel rám. Én meg figyelek rá.

Szóval, sikerült leküzdenem az ellenérzéseimet, nem érzem idiótának magam attól, hogy úgy beszélek, és úgy tekintek a gyerekeimre, ahogy egy hollywoodi filmben a kezdő pszichológus. Nem, a módszer természetesen nem működik mindig. Amikor rajtuk van a totális elmebaj, vagy fáradtak, vagy én vagyok nagyon máshol agyilag, akkor egyszerűen nem megy át semmi. Van erre is módszer a könyvben, de nem tudom – még – hogy több, korban közel álló kisgyerek esetén mennyire működik. Nehezen tudom elképzelni, hogy le tudok ülni például a lányommal listát írni, hogy mégis hogyan szüntessük meg a dühkitöréseit, akkor, amikor közben a dühkitörés kiváltó oka éppen nyakig szaros, és bizony a pelenkázás nem vár. De hát puding próbája az evés, ma elkezdem kitölteni a könyv első feladatait, és tovább gyakorolni a módszert. Ha nem fullad totális káoszba a dolog, leírom majd, mit tapasztaltam. Ha meg abba fullad, akkor is.

Meni