Az életem tele van visszatekintéssel: nem akarom elfelejteni, ki vagyok, honnan jöttem és mi a fontos nekem. Jó a visszatekintés, mert visszatalálok önmagamhoz, így sosem leszek hűtlen a lényhez, akit a világon a legjobban szeretek.
Ezekben a visszatekintésekben van egy közös pont: mindig, kivétel nélkül minden alkalommal, amikor visszanéztem a múltra, 14, 20, 30 vagy 35 éves koromban, az volt az első gondolatom: jóságos ég, hogy én milyen naiv, szűklátókörű, önző, idegesítő pasas voltam régebben!
Különösen igaz ez, ha a szülőként eltöltött első egy-két évre gondolok. Fertelmes, hogy micsoda lila ködöket tud az ember elméjére bocsátani egy-egy élethelyzet: hogy mennyire nem voltam nyitott az élet örömeire középiskolásként, hogy mennyire lusta és gyáva voltam egyetemistaként, hogy mennyire önző voltam fiatal felnőttként. És az egyik leglátványosabb ilyen felismerés, hogy milyen undorító voltam, mint elsőgyerekes kezdő szülő.
Homályos kis eszmefuttatásomnak erre a pontjára lassan már három csoportra oszlott az olvasók hada. Az első csoport abbahagyta az olvasást, mert sosem mert a fénykép aljától 2 sornyinál messzebb zarándokolni attól való félelmében, hogy belepusztul az unalomba. A második csoport azt hiszi, hogy érti, és arra gondol, hogy ez a pacák mekkora rohadt nagy köcsög lehet már, ha ilyen féreg ember, mint ahogy leírja. A harmadik, aprócska csoport azoké, akik átmentek a mai vizsgán, és értik, hogy bizony róluk is szó van, hogy bizony az igaz embert magával rántja a lelkiismeret tisztítótüzébe az én megejtő őszinteségem, és az illető bevallja magának fiatalkora sok-sok bűnét.
Kezdek rájönni, hogy több szempontból is hasznos néhány átok kölköt tartani otthonunkban. Ha van egy, az kigyógyít abból a kispályás, gyerekes önzésből, amit korábban életnek neveztél, abból a fajta gondolkodásmódból, hogy még nem állok készen, hogy még nem megfelelő az egzisztenciám, és hogy a bőrgarnitúrának mindig makulátlannak kell lennie. Ha már kettő van, az még hasznosabb, mert kigyógyít az elsőgyerekes szindrómából: az élet kalapáccsal veri a fejedbe, hogy csak a fontos dolgokra figyelj, mert nincs többé energiád a saját gyereknevelési hülyeségeid körüli tiszteletkörökre.
Szóval az elsőgyerekeseknél tartottam. Valamelyik nap egy nyilvános helyen ültünk, és tanúi voltunk, ahogyan egy ex-pocaklakóját cipelő anyuka oda sem nézve legázolt egy előtte totyogó kétévest. Aztán ott vannak az utcán megdicsőülten vonuló kezdő szülők, akik csak mennek szent pofával, és te félreállsz, mert kisgyerek/babakocsi/stb. van náluk, és ők szó nélkül továbbvonulnak. Te csak díszlet vagy, félreállásod megilleti őket, hisz ők a SZÜLŐK. Még sose volt előttük szülő senki. Na, ilyenkor szokta a kétméteres, száztíz kilós Medic haverom utánuk recsegni, hogy
„Szívesen.”
És hogy bánunk a szüleinkkel, a partnerünk szüleiről nem is beszélve! Amikor az anyám először tolta végig a gőgicsélő kadétot a falu főutcáján, hogy büszkén megmutassa mindenkinek, én épp akkor jöttem ki a boltból, és futólag észleltem, hogy elmegy mellettük egy teherautó. Mire az anyám boldogan hazaért, bennem már forrt a düh: megmérgezi a gyerekemet a szennyezett főutcán, micsoda ódivatú, figyelmetlen ember! (Az eszembe sem jutott, hogy felnevelt hármunkat, meg gondját viselte még néhány ezernek az óvodai évtizedekben.) Válogatott gorombaságokat vágtam a fejéhez, halk, gonosz céltudatossággal, ami sötét pillanataimban annyira jellemző rám.
Nem válaszolt semmit, csak elment a ház mögé, leült a lépcsőre, és sírt. Még én éreztem magam a sértett félnek, bár szerencsére pár perccel később megjelent a kertben a nevelőapám, és úgy lebaszott, mint a pengős malacot, amit ezúton is köszönök neki, mert igaza volt. És nekem még akkor sem esett le, csak évekkel később, hogy mennyi ostoba szabályt tartatnak be az elsőgyerekesek a világ többi szerencsétlen lakójával. Hogy ide ne vidd, ezt nem nézheti, és csak biobanánt, és ez a fajta pelenka szar, és mossál kezet még egyszer, ha felveszed a kis csodát, és egyáltalán, én szartam a spanyolviaszt, mert van egy gyerekem, és ettől mindent jobban tudok az elmaradott emberiségnél. Utólag halálosan meg vagyok döbbenve azon, mennyi jóindulatú türelemmel fogadta a világ a hülyeségeinket a gyerekekkel kapcsolatban.
Aztán idővel megkopik az újdonság varázsa. Az elsőgyerekes szülő kétgyerekes lesz, vagy három, vagy csak lassan rájön, hogyan működik a világ. És akkor ropit ad a gyereknek, és leülteti a tévé elé, mert addig sem nyavalyog. És a gyerek túléli azt a közepes mennyiségű ropit meg tévét, mint ahogy túlélte volna a nembio-banánt, a robotos rajzfilmet, az út mellett elfüstölő néhány teherautót, és minden más hétköznapi dolgot is. És el-elmarad az esti lúdtalpas lábtorna, amit pedig tízszer az anyósod lelkére kötöttél, mikor még figyeltél rá, most meg már te sem csinálod a gyerekkel. És lassan normális gyerek lesz belőle, akinek van néhány nem túl felemelő/egészséges/tiszta dolog az életében – ahogy mindenkinek. Belőled meg lassan normális szülő lesz. És elgondolkodsz: az előtted jövő generációknak is lehetőségük volt ugráltatni, hülyeségekre kényszeríteni és kritizálni világuk többi lakóját?
Őrjöngő Farkas
