Ahogy az utolsó naplóbejegyzés végén említettem, a 39. hét kedd délutánján bementem a kórházba.
Aznap csapott le rám a hányós-hasmenős betegség. Nemhogy enni nem tudtam, de folyadék sem maradt meg bennem szinte egyáltalán. A nap előrehaladtával elkezdett fájni a hasam, miközben a babát alig éreztem mozgolódni.
Végül mindent rendben találtak a kicsivel, a fájásokról pedig kiderült, hogy "csak" jóslók.
Az első terhességem alatt nem voltak jóslófájásaim, úgyhogy ez most egy teljesen új tapasztalás volt a "nem kellemes" fajtából és a szülésig már szinte el sem múltak, legfeljebb néhány órára hagytak nekem pihenőt.
Ha egész nap a kanapén piheghettem volna valami sorozatot nézve, akkor valószínűleg nem viselt volna meg ennyire, de mivel csütörtökre a férjem is lerobbant, én viszont már épp kezdtem erőre kapni, így én próbáltam helyt állni a gyerek és a háztartás körüli teendőkben.
Szombat volt a terminus napja, a délelőttöt így az aktuális ctg vizsgálaton töltöttem. Most először jártam úgy, hogy hiába a tetemes csoki bevitel és tea ivászat, a baba nem akart mozgolódni, legalábbis nem olyan aktivitással amit látni szerettek volna, úgyhogy a beiktatott extra séta és kávézás miatt egészen hosszúra nyúlt ez a kör.
A fájásokat, amik számomra már bőven a kellemetlen tartományban mozogtak a gép is érzékelte, de ezekre az egyik nővérke csak legyintett, hogy "Ez még semmi" a másik meg nem átallott megkérdezni, hogy egyáltalán érzem-e. :)
A nap további része a szokásos katyvaszban telt. A férjem többnyire letörten szenvedett az éppen csak múló hascsikarástól, én pedig hol amiatt estem letargiába, hogy meddig tart még a várakozás/mikor születik már meg (az egész terhesség alatt biztosra vettem, hogy hamarabb fogok szülni, úgyhogy volt bennem némi csalódottság, amiért még mindig bent volt a baba) máskor meg amiatt pánikoltam, hogy semmiképp ne induljon be a szülés, amíg a férjem nem száz százalékos.
Késő délutánra egyértelműen erősödtek a fájások, úgyhogy kezdtünk megbarátkozni a gondolattal, hogy legkésőbb holnap ebből biztos, hogy "baba lesz".
Már egy jó ideje, ha olyan helyzetbe kerülök, aminek nagyon nem vagyok az ura (mióta gyerekem van, a legtöbb napot így élem :) ) akkor a stressz levezetésére a legjobb eszközöm: a takarítás, úgyhogy most is ehhez folyamodtam.
Beraktam még az utolsó dolgokat a kórházi bőröndbe, rendszereztem a leleteket, bepakoltam a mosogatógépbe, letöröltem a konyhapultot, beágyaztam.
Mivel az első vajúdásomat a "Nem fog menni-képtelen vagyok rá" gondolatok spiráljában töltöttem, készülvén a mostanira már hetek óta igyekeztem pozitív gondolatokkal erősíteni magamat. Hogy csökkentsem a negatív gondolatok előfordulásának az esélyét, elraktam egy kis hangfalat is, hogy a szülőszobán tudjunk zenét hallgatni, sőt az aktuális sorozatunkból egy részt felmásoltam a telefonomra, hogy azzal is elüthessük az időt.
Este hét óra körül elkezdtem mérni a fájások közti időt. Többnyire 5 perc telt el, néha kevesebb. Írtam anyukámnak és a testvéremnek, hogy ma valószínűleg szükség lesz rájuk.
A folyamatos rendezkedéssel, elég gyorsan telt az idő. Valamikor nyolc után megfürdettük Borókát, én pedig bementem vele, hogy elaltassam, ahogy minden este.
Közben a férjem (mint utóbb kiderült) teljes pánikba hergelte magát. Az egyik ismerőse (akinek szülésznő végzettsége is van) ugyanis azt mondta neki, hogy többedik terhességnél olyan hirtelen lehet a laza kis fájásból egyszercsak szülés, hogy szerinte az 5 percesekkel már rég bent kéne lennünk a kórházban. Ezen felbuzdulva egyből szólt is anyukáméknak, hogy azonnal jöjjenek, úgyhogy mire kijöttem a hálószobából, a húgom már nálunk is volt, bő tíz perc múlva pedig anyukám is kopogtatott az ajtón.
Rettenetesen izgultam. Persze a szülés miatti félelem mindent vitt, de izgultam Boróka miatt is, hogy milyen lesz az éjszaka. Ébred-e? Meg tud-e nyugodni, ha engem nem talál ott?
Anyukám élettársa vitt el minket a kórházhoz. Autóval néhány perc alatt odaértünk. Este 10 óra körül lehetett, mikor felértünk a szülészetre.
Miután az éppen ott lévő szülésznőnek elmondtam, hogy mijáratban vagyok, át kellett öltöznöm hálóingbe, majd egy kis helységbe vezetett, ahol rám tette a ctg tappancsokat, és miközben vártuk, hogy jöjjenek a fájások, átnézte a papírjaimat.
Kérdőre vont, amiért a kiskönyvben a szülés várható időpontjánál két dátum is szerepel.
Mondtam, hogy egy korai vizsgálaton az akkori nőgyógyász beírta a december 12-őt, majd a későbbi orvosom a menstruációs ciklus hossza alapján módosította 9.-ére.
"Ezt nem így szokás számolni. A menstruációs ciklus hossza nem számít.". Néztem, mint Rozi a moziban, és nem értettem, hogy tőlem most tulajdonképpen mit vár. "A 12. heti genetikai ultrahangon kalkulált dátum számít. Ott mit mondtak?" Mivel fogalmam sem volt, ezért megnézte, azt a leletet is. "Na! Itt meg december 13. van. Akkor nem is ma van a terminus."
Teljesen befeszültem, mert úgy éreztem hogy számon kér rajtam valamit, amihez semmi közöm. Nem értettem, hogy miért pörög ezen a témán ennyire sokat, mintha az, hogy esetleg mégsem aznapra kellett volna engem kiírni, indokolatlanná tenné az ottlétemet.
A helyzeten nem segített, hogy a fájásaim intenzitása látványosan csökkent.
"Miért is jött be? Hány percesek voltak a fájások? Hm. És mennyi ideig tartott egy?" Több óra leforgása alatt alig volt olyan, ami negyven másodpercnél rövidebb lett volna. "Hát, pedig ezek maximum harminc másodpercig tartanak. Mindegy. Azért a doktornő megvizsgálja."
Azt kívántam, bárcsak otthon maradtunk volna. Rettenetesen kellemetlenül éreztem magam, mivel alapból félelmem volt, hogy úgy "telefonálom körbe a rokonságot" és megyek be a kórházba, hogy a végén kiderül, csak vaklárma volt az egész, és így, hogy az egészségügyi dolgozóról sütött, hogy hülyének néz, már csak menekülni akartam.
Az ügyeletes doktornőről nehéz volt megállpítani, hogy fáradt, unott vagy barátságtalan, de ettől függetlenül életem legkevésbé fájdalmas méhszáj vizsgálatát élhettem át általa.
Bő egy ujjnyi, úgyhogy ez még kevés volt ahhoz, hogy szülőszobára kerüljek. A magzatvizet is ellenőrizte, az szerencsére tiszta volt.
Választhattam, hogy felvesznek az osztályra, vagy hazamegyek. Nem hezitáltam.
Tizenegy órára már otthon voltunk. A mindenkin eluralkodó csalódottság mellé értetlenkedés is társult, anyukám és a férjem felváltva kérdezgették, hogy "Na, de akkor mikor kell majd bemenni, honnan fogjuk tudni ha tényleg idő van?". Mivel ugyanezeket a kérdéseket én is feltettem, a kórházban hallottakkal tudtam felelni. "Az ötpercesek önmagukban kevesek, akkor menjek vissza, ha egy fájás legalább egy percen át tart".
Mivel nem tartottam valószínűnek hogy bármi is történik a közeljövőben, a szülésznővel való esetleges újabb találkozástól tartva pedig csak azt mantráztam hogy másnapig már ne is kelljen visszamenni, így anyukámat nyugodt szívvel hazaküldtem. Biztos, ami biztos a húgom még maradt.
Talán negyed órája lehettünk itthon, amikor Boróka felébredt, úgyhogy bementem hozzá. Ilyenkor többnyire csak lefekszem mellé az ágyra és várom hogy elaludjon.
A ctg óta csak enyhe fájásaim voltak, de ahogy ott feküdtem, egyszercsak jött egy korábbiaknál jóval erősebb. Kezem ügyében volt a telefonom, úgyhogy mérni is tudtam. Több mint egy percig tartott. Öt perc elteltével újabb.
Kimetem a szobából, kissé pánikhangulatban beszámoltam a többieknek a fejleményekről, majd elmentem zuhanyozni, hátha az segít.
Csalódottan tapasztaltam, hogy a zuhanyzás nem csodaszer, piszkosul fájt továbbra is. Két-három percenként érkeztek a fájások, a hosszuk ötven-hetven másodperc között mozgott.
Fejben próbáltam sokkal pozitívabb lenni, felváltva ismételgettem a "meg tudom csinálni" és a "hamarosan találkozunk" gondolatokat, de így is kezdtem kicsit megzuhanni, úgyhogy amikor kimentem a fürdőszobából, a sírás kerülgetett.
A férjem vissza akart menni a kórházba, én viszont bizonytalan voltam. Rettegtem attól, hogy odaérve ismét leáll a folyamat, de végül meggyőzött a férjem, hogy ennek most már tényleg a fele sem tréfa.
Anyukámék ismét útnak indultak, hogy ő a testvéremet kiegészítve vigyázza Boróka álmát, a párja pedig bevigyen minket a kórházba.
A szülészeten legnagyobb megkönnyebbülésemre egy másik szülésznő fogadott. Rám nézve azt mondta hogy hagyjuk a ctg-t, előbb megvizsgálna.
A férjemtől úgy váltam el, hogy ha nem tágultam tovább, akkor kiugrom az ablakon, és ezzel a gondolattal feküdtem is fel a vizsgálóasztalra. A szülésznőnek ezt úgy adtam tovább, hogy ha még mindig csak egy ujjnyi, akkor megőrülök. :)
"Nemhogy nem tágult, ez bő négy ujjnyi! Ezt a babát szinte csak a magzatburok tartja."
Egyszerre öntött el megkönnyebbülés és pánik.
Átkísért egy szülőszobába és kiszólt a férjemnek hogy öltözzön át és jöjjön. Az osztály sötét és csendes volt. Szerintem én voltam az egyetlen vajúdó.
A szülőszoba nem volt túl nagy, az ágyon kívül egy kis kétszemélyes kanapé volt benne. Ahogy körbenéztem, nem láttam ajtót, így átfutott az agyamon, hogy talán ehhez a szobához nincs fürdőszoba. Rá akartam kérdezni, de nem tettem. Néha válaszoltam a szülésznő kérdéseire, amúgy ültem némán az ágy szélén és próbáltam ellenállni az egyre sokasodó negatív gondolatoknak.
Úgy éreztem, kezd fogyni az erőm. Már nagyon fáradt voltam. A férjem azzal nyugtatott, hogy múltkor is ezt mondtam, mégis meg tudtam csinálni.
A szülésznő jelezte, hogy hamarosan jön a doktornő megrepeszteni a burkot.
Ugyanaz az orvos volt, aki pár órája vizsgált.
A szülésznővel jöttek-mentek-rendezkedtek körülöttem, amikor éreztem hogy melegség önt el odalent. "Folyik valami." Hagyta el a szám, és ennél tovább valahogy nem is forgott már az agyam. A magzatvíz zöldes színű volt, amiről tudtam, hogy jelent "valamit", de az eszem olyan csökkentett módban volt már akkor, hogy képtelen voltam végiggondolni mit, míg el nem hangzott, hogy a baba belekakilt a vízbe.
Azzal nyugtattam magam, hogy keveseb mint három órája még tiszta volt, úgyhogy ennek még nagyon frissnek kell lennie, akkor meg biztos nem okozhat gondot.
Kérdezte a szülésznő, hogy érzem-e a kakiló ingert, mondam, hogy nem, ettől függetlenül bíztatott, hogy a következő fájásnál kezdjek nyomni. Az első nyomás után már az inger is megjött.
Nem emlékeztem már, hogy a kitolási szakasz ilyen pokoli fájdalom. Annyira feszített a baba, hogy úgy éreztem, szét szakad a testem.
Az ujjaim egyszercsak elkezdtek zsibbadni, majd követte őket az arcom. A zsibbadás olyan erős volt, hogy mire szóltam róla az orvosnak, már egyáltalán nem tudtam mozgatni őket, megdermedtek abban a furcsa pózban, ahogy az ágy kapaszkodóját szorítottam.
A doktornő kezdeti unottsága addigra eltűnt, ha beszélt hozzám mindig kedves és bátorító volt. Azt mondta, hogy azért zsibbadok, mert nagyon kapkodva szedem a levegőt, próbáljam lassan be, és lassan ki. Bíztattak, hogy amikor érzem a fájást, akkor vegyek egy mély levegőt, tartsam bent és úgy nyomjak. A légzésem sikerült is kicsit rendszereznem, a zsibbadás is enyhülni kezdett, de továbbra is úgy éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek.
A fájások valahogy nem estek egybe azokkal a pillanatokkal, amikor a legerősebben éreztem, hogy nyomnom kell, ráadásul többször "kaptam magam azon" hogy bár már lassan veszem a levegőt, de ahelyett, hogy a nyomás alatt bent tartanám, én egyből kifújtam, majd után kezdtem erőlködni.
"Fogalmam sincs, mit csinálok"
- mondtam a többedik nyomás után, mire az orvos kedves mosollyal felelte, hogy ennek ellenére nagyon jól csinálom.
Egyszercsak a szülésznő mondta hogy látja a baba hajas fejét. Átfutott az agyamon, hogy biztosan több haja van, mint az első lányunknak volt, mire a férjem ki is mondta ugyanezt.
Kért a szülésznő, hogy a következő fájásnál ne nyomjak, ami nem esett nehezemre, már annyira erőtlennek éreztem magam. Az orvos kérdezett valamit, mire a szülésznő azt felelte, hogy "Olyan gyorsan jön, alig bírom visszatartani". Én pedig arra gondoltam hogy ki kell tartanom, már nagyon közel lehet a vége.
Amikor jött még egy fájás, biztattak, hogy már csak egyet kell nyomnom, és igyekeztem is mindent beleadni, amikor éreztem, hogy megszűnik az a végtelen feszítés, végre megkönnyebbül a testem. 01:20-kor, 52 centivel és 3500 grammal megszületett a kislányunk, Bodza Lilla.
Rátették a mellkasomra, közben megvizsgált a doktornő.
Kisebb sérüléseim lettek, amiket varrni kellett, de semmi komoly.
Nagyon szerencsésnek érzem magam. A terhesség alatt sokszor elképzeltem a számomra ideális szülést. Fájásokkal indul, a magzatvíz el sem folyik (legalábbis az otthoni vajúdás alatt semmiképp), a kórházba éjszaka vagy hajnalban kell bemenni, amikor jó a közlekedés és nincsenek betegek.
Már azért is elégedetten csettinthetnék, hogy ezek egytől-egyig megvalósultak, de az hogy a vajúdás végül ennyire háborítatlanul zajlott (a múltkorival ellentétben ahol volt infúzió, injekció és oxitocin) ráadásul a legnehezebb része szinte teljes egészében otthon, hogy ennyire "gyorsan" történt az egész - mindezek a legoptimálisabb forgatókönyvem is felülmúlták.
Az osztályon néma csend honolt, a szülőszobában félhomály volt, egészen a baba megszületéséig csak a férjem, a szülésznő és a doktornő volt jelen. Visszagondolva, talán nem túl csöpögős ha azt írom, meghitt volt.
Polli
KÉRÉS
Ha még nem töltötted ki a Bezzeganya anonim kérdőívét, kérünk, tedd meg ide kattintva. Nagyon köszönjük!
