UPDATE: A posztoló jelezte, hogy a tervezett szülésnek egészségügyi okai voltak.
Az elejétől fogva eldöntöttem, hogy megtervezett szülésem lesz, amiben az orvosom támogatott is. Így 38 hetesen, egy hétfői napon befeküdtem a kórházba szülés-beindításra. Ezt nálunk úgy csinálták, hogy először egy felhelyezett pesszáriummal lassan, finoman elkezdték puhítani a méhszájat. A betétele iszonyúan fájt, de amikor már bent volt, akkor utána lehetett, sőt, ajánlott is volt vele sétálgatni. 24 órát töltöttem így a kórházban.
A férjem bejött hozzám ebédelni, vacsorázni, együtt sétáltunk a kertben, és vártuk, hogy hasson az anyag. Egy nap múlva kivették, és nagyon csalódott lettem, ugyanis a Bishop Score-om még hármas sem volt. Legalább 6-nak kell lennie ahhoz, hogy a szülésbeindításnak legyenek esélyei, úgyhogy az orvosom úgy döntött, hogy egy erősebb propess géllel folytatjuk. Ebből kettőt kaptam, 6 órás intervallumokban, és ez megindította a fájásokat.
Először csak lassan, menstruációs fájáshoz hasonlóan kezdődtek, aztán elkezdett erősödni, elhúzódni és égetni – ekkor már nagyon örültem, mert tudtam, hogy itt akció lesz. Másfél napon át folyamatosan erősödtek. Ezt az időt sétálással töltöttem, bejártam az egész kórházat, az összes emeletet, és az étteremben már mindenki ismert. Ekkor ettem utoljára normálisan.
Szerda délután megvizsgáltak újra, és eldöntöttük, hogy este felszállítanak a szülőszobára. Körülbelül este tízkor kaptam szobát. Hatalmas volt, szófával, labdával, medencével, és mindenféle szerkezettel, amiből egyiket sem tudtam használni végül is, mert a baba alacsony szívverése miatt állandó monitorra akartak kötni. Még utoljára elmentem a mosdóba, aztán beletörődtem, hogy erről az ágyról már csak babával szállok le… Persze mondhattam volna, hogy inkább ne, de annyit nem ért meg – úgy döntöttem, hogy mindenben követni fogom az orvos és a szülésznők irányvonalát. Ők jobban tudják.
Pontban éjfélkor repesztették meg a magzatburkot (ami egyáltalán nem fájt), profin felszívták az összes vizet matracokkal, és fél perc múlva megint a tiszta száraz ágyon feküdtem, mintha mi sem történt volna. Innentől kezdve nagyon felerősödtek az összehúzódások. Én nem vagyok az az ősanya, aki „átérzi és megéli” a fájdalmat – szépen kértem fájdalomcsillapítást. Elsőnek injekciót kaptam még kedden, ami hatott, de mindent kihánytam tőle, és onnantól fogva intravénásan kaptam a vizet, mert nem tudtam se enni, se inni. A burokrepesztés után próbálkoztunk nevetőgázzal – na, egyáltalán nem segített, az egyetlen eredménye az volt, hogy a férjem gurult a nevetéstől (aki szegény, már szerda reggel óta hűségesen mellettem állt, bár sokat tenni nem tudott). Hajnali háromig és négy és fél centiig bírtam, és akkor kértem az epidurálist.
Két nagy tévhit van ezzel kapcsolatban: az egyik, hogy nehéz beadni és fáj – na, ez nem igaz. Nagyon könnyű beadni, ha az embert segítik, és a megfelelő pozícióban ül, és egészen könnyű mozdulatlannak is maradni, mert az a tudat, hogy ha megmozdulsz, lebénulhatsz – egészen pontosan szinte lebénít. A másik téveszme, hogy ez elveszi az összes fájdalmat. Na, ez egyáltalán nem igaz. Az égető, legrosszabb részét elveszi, de attól én fájtam mindenhol máshol. Sugárzott a vállamba, hátamba, a sok fekvés miatt a derekamba, a gyerek rugdalta a tüdőmet és iszonyú fejfájásom is lett. De persze sokkal könnyebbek lettek az összehúzódások, így reggel hétig picit még aludni is tudtam néha-néha két fájás között.
Reggel az orvosom közölte, hogy alig tágultam valamennyit, így elkezdtük az oxitocint intravénásan. Ekkor kezdett el nagyon kellemetlen lenni a dolog. A hátam, a lábam, mindenem fájt, hányingerem volt és állandóan a bal oldalamra próbáltak fektetni, mert a babának konzisztensen alacsony volt a szívverése. (Utólag kiderült: az égvilágon semmi baja nem volt, csak egyszerűen egy nyugodt, nem stresszelős baba.)
Négy óráig szenvedtem. Szegény férjem próbált jönni, segíteni – megtörölni a homlokom, stb. – de én azt sem akartam, hogy hozzám szóljanak, nemhogy hozzám érjenek. Délben viszont megvizsgált a szülésznő, aki közölte, hogy itt most hívjuk az orvost, mert ő nem érzi a méhszájat, tehát vagy ő csinál rosszul valamit, vagy négy óra alatt 5 centit tágultam, ami kábé lehetetlen. Pedig az volt: az orvos megállapította, hogy kész vagyok, lehet tolni.
De először ők még (szülésznő és orvos) gyorsan elmennek megebédelni, mert mindketten éhen halnak. Mondom, miiii, én már két napja nem ehetek, és hellóóóó, éppen szülök, ti meg kajálni mentek? Nagy nevetésben törtünk ki, én napok óta először, és megígérték, hogy hoznak nekem is sütit. Húsz perc alatt megjárták, utólag kiderült, hogy ennyi még szépen kellett is a tágulásnak, nem hóbortból vártak. Itt szörnyen jó kedvem volt, és csak a kisbabámra gondoltam, és be voltam sózva, hogy toljunk már.
A tolásra besereglett egy csomó ember. Az orvos, két asszisztense, két szülésznő, egy koordinátor (aki a szüléseket monitorálja, hogy mindig legyen orvos, ahol kell – nála jelzett be, ha valahol megnyomták a vészjelzőt). Az aneszteziológus visszajött, a gyerekorvos készenlétben, plusz egy japán orvostanhallgató. Közöltem, hogy ennyi ember még a közelében sem járt az alsó részeimnek, mint most két perc alatt.
Majdnem egy óráig toltam, ami nehéz volt, és egyáltalán nem élveztem. Igyekeztem nagyon, de mindenem fájt, fáradtam, és az összehúzódások is lelassultak, úgyhogy az orvosom végül is úgy döntött, hogy műtő, és ha forcepssel sem megy, akkor császár. Na, innentől kezdve nagyon gyorsan történt minden. Gyorsan aláíratták velem a papírokat, de közben már kaptam a teljes alsótesti érzéstelenítést, és indult az ágyam a folyosó felé. Férjemet közben beöltöztették műtős ruhába, és mire észbe kaptam volna, már benn is voltunk a műtőben.
Felpeckeltek a megfelelő helyzetbe, hogy itt nagyon elkezdtem félni – a sok műszer, a császár gondolata – bár az sem lett volna baj, csak egészséges legyen a kisbabám, nehogy baj legyen vele. A sok ember, a fény, a fájdalom. Elsírtam magam. Ekkor odajött a fejemhez az orvosom (eddig a két lábam között ügyködött, hogy mit, azt nem is akartam tudni), megsimította az arcomat és azt mondta:
„Semmi ok az aggodalomra, a baba jól van, de ha véletlenül bármi történne, akkor harminc másodpercen belül kiveszem.”
Ez nagyon megnyugtatott. Beengedték a férjemet, ő tartotta a nyakamat, én meg behunytam a szemem, és csak toltam, ahogy tudtam. Egyszer éreztem valami mozdulatot, de mivel mindenki csak folytatta, hogy nyomjak, azt hittem, semmi nem történt. Utólag, a papírokat elolvasva rájöttem, hogy itt bújt ki a kicsi feje.
A következő nyomás után, csütörtök délután 4 órakor meg is született – egyik pillanatban azt hallottam, hogy „nyomj, nyomj”, utána meg hirtelen azt, hogy „nyisd ki a szemed, nyisd ki a szemed!”. Kinyitottam, és ott emelték a babát, és rakta az orvos a mellkasomra. Hihetetlen volt. Azt sem, tudtam, hogy mi van hirtelen. Hallottam, hogy valaki azt mondja, hogy „Jé, szőke!”. Én csak fogtam a kisbabámat, aki csodálatos volt, kis piros, de egyáltalán nem deformált, és ekkor hirtelen rájöttem, hogy basszus, nem kéne ennek a babának sírnia?
Elkezdtem hisztizni, hogy „miért nem sír, miért nem sír?”. Az orvos közölte, hogy nyugodjak meg, a baba lélegzik, aztán megpaskolta a kis fenekét. Akkor felsírt. És én is, de akkor már a megkönnyebbüléstől. Mondták, hogy egészséges. Kérdezték, hogy kiszedhetik-e a placentát, vagy meg akarom-e szülni. Mondtam, nekem mindegy, így kiszedték. Elvették a picit, férjem ment vele a szoba sarkába. Megvizsgálták, felöltöztették, tökéletes, csodálatos kicsi babám született. Még utána negyven percet töltöttem ma műtőben (varrás, stb.), és én megmondom őszintén, ebből semmit nem érzékeltem, csak arra gondoltam, hogy megcsináltam, itt van a kicsi babánk, a Jóistennek legyen hála.
Utána levittek a szobámba – ekkor már este 11 volt – elmehettem mosdóba (nem volt olyan szörnyű, mint amitől féltem). Kisbabámmal a mellkasomon bedobtam egy fél doboz chipset, és a sok drogtól meg kimerültségtől szinte álomba ájultam. Hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy mellettem a férjem a fotelben, mellkasán alszik a nyolcórás kisbaba, ő meg a hátát simogatja és engem néz. Rámosolyogtam és visszaájultam a legszebb, legpihentetőbb álomba. Azóta hárman vagyunk egy család.
E.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
